Hatodmaraton Siófokon - 2014.11.15

Amikor Anita el kezdte szervezni a novemberi Siófoki futást, egyértelmű volt, hogy indulok én is - természetesen a 7 km-es távon. Mivel idén új versenyszám is indult, s több helyen kellett szurkolni, így végül úgy döntöttem, hogy idén a bicaj otthon marad...

Szállásunk a már jól megszokott helyen volt, a Bella Villa panzióban. Gábor jött értem péntek délután, így nem kellett vonatoznom, s Budaörsnél még Anita is átült hozzánk a másik autóból.

Miután leértünk Siófokra, elfoglaltuk a szobákat, behordtuk a csomagokat, majd megvacsoráztunk. Az este hátralévő részében beszélgettünk, néhányan sétáltak.

Reggel ébredés után Lucussal elsétáltunk vásárolni a SPAR-ba. Pechemre nem hoztam magammal törölközőt, azt szerettem volna venni - de nem jártam sikerrel (csak délután a a Plázában a KIK-ben sikerült egyet beszereznem)

Reggeli, majd mosogatás, készülődés... Indultunk szurkolni az első futóknak. 10-kor kezdődött az első versenyszám, itt Anita és Gábor voltak érdekeltek. Az útvonal kialakításból adódóan több helyen is lehetett szurkolni a futóknak: a rajtnál, a parton, aztán a váltásnál, majd megint a parton és a befutónál. Péter Atti főszpíker indította útnak a futókat, s lelkesítette is őket. Az időjárás egész biztatónak tűnt, időnként még a nap is megpróbált előbújni. Elég sok futó vágott neki a távnak, a Zebrákon kívül is voltak ismerős arcok :-) A Balatonban hattyúk úszkáltak, voltak köztük kedvencek. 

A Zebra-Duó 1:16 perc alatt teljesítette a délelőtti távot. 

Tamás volt a következő, aki futásban érintett volt, ő délben rajtolt egy félmaratonra. Amíg ő futott, addig mi visszamentünk a szállásra, illetve én elmentem a plázába is. Fél 2 magasságában mentem vissza szurkolni, mivel a többieket nem találtam így a célkapu előtt álltam meg. Szurkoltam én is a beérkező futóknak, s vártam Tamást is. 1:54:33-t mutatott az óra, amikor célba ért. Közben jöttek a többiek is, így ismét visszamentünk a szállásra - hisz következett a tészta party :-) Gyorsan kellett főzni, hisz 16 órakor jött a következő futás - amiben már én is érintett voltam. Szurkoltunk a tésztának, hogy gyorsan puhuljon, közben reszeltem sajtot, s a tejfölt is előszedtük. A tészta leszűrés közben beesett a mosogatóba, de megmentettük :-) Öblítést követően jóízűen elfogyasztottuk...

S ezután gyors készülődés. Menni kellett a rajthoz... Mivel Levente úgy döntött, hogy nem fut, így Tamás átvállalta az ő részét, s megbeszéltük, hogy fut velem, megpróbál kicsit "húzni". Elég sokan voltak a 7 km-es távon, már a rajtnál elvesztettük Anitát és Gábort. Megpróbáltam egy saját tempóra beállni, aztán időnként hagytam, hogy Tamás húzzon rajtam... Az első 1 km elég lassan fogyott el, futók előztek, mi is előztünk lassabb futókat.  Elfutottunk a kiköt utcájáig, majd a szállásunk utcájában jöttünk visszafelé... Mivel útközben beszélgettünk is néha Tamással, így jobban múltak a méterek... Aztán jött a rajt útvonal keresztezése, s a futást a Balaton parton folytattuk... Itt jártunk a táv felénél, s 23 percnél. A parton fújt kicsit a szél, a hattyúk versenyt úsztak a futókkal... A part után egy rövid füves szakasz következett, majd jött a rövid szakasz a fordítóval... S ekkor tudtam már, hogy a nehezén túl vagyunk - még kb. 1,5 km van hátra... A 6 km-es táblát elhagyva úgy éreztem vannak még tartalékok, így gondoltam majd a végét megnyomom... Még két kanyar és már látszódtak a fények a célkapunál. Kicsit korán fogtam bele a sprintbe, s így a 7 km-es táblánál majdnem meg kellett állnom - de erőt vettem és továbbmentem. Már csak pár száz méter, Péter Attila biztató szavai - Tamás "lökdösése" - s igen célba értem... egyéni csúccsal... 

7,032 km - 0:47:25 nettó idő

Átérve a célkapun muszáj volt egy picit pihenni, hogy levegőhöz jussak -  a szervezők jöttek és tereltek tovább, hogy ne zavarjon be a chipem. Átvettük a befutócsomagot, abban gyorsan megkerestem az innivalómat és ittam egyet. Aztán mentünk a befutóérem átvételéhez sorba állni. A többiek is odajöttek, gratuláltunk egymásnak, aztán visszamentünk a szállásra.

 

Zuhanyhoz sorszámot húztunk - majd mindenki összekészülődött a vacsorához. A Roxyban ettünk, volt asztalfoglalásunk. Én pizzát ettem, nagyon finom volt. Visszatérve a szállásra, mindenki úgy döntött, hogy közös bulit kihagyjuk, beszélgettünk a konyhában, elmentünk sétálni a partra - majd aludni tértünk.

Vasárnap délelőtt Lucáék lovagolni mentek, hárman futottak, Attilával mi meg szurkoltunk. Sajnos ma már nem volt olyan jó idő mint tegnap - többször nekiállt esni az eső, és hűvös is volt. Először a rajtnál szurkoltunk a Zebráknak, aztán átmentünk a kis utcába. Nagyon sok futó volt, nem szegte kedvüket az eső. Sok ismerős arc volt, akiket felismertem azoknak mind szurkoltam még külön is... Miután a Zebrák továbbhaladtak, visszamentünk a rajtkapuhoz, itt láthattuk őket újra, itt volt a váltózóna, illetve az egyéni futóknak a féltáv. A spíker természetesen ma is Péter Attila volt, így a jó hangulat a rossz idő ellenére is adott volt... A következő hely, ahol szurkolni tudtunk, az megint a Balaton part volt - itt még hűvösebbnek tűnt az idő - kicsit fáztam is már... Aztán visszatértünk a célegyenesbe, hogy a befutóknak szurkoljunk. Gábornak vettem egy teát, nem volt túl jól szegény a célba érést követően, illetve Péter Attinak is vittem egyet, hogy kicsit átmelegedjen. Anita is félmaratont futott most, mint Tamás, neki is sikerült egyéni csúcsot futnia (1:59:01)

Miután Gábor kifújta magát, elindultunk vissza a szállásra, a többiek még mentek ittak teát, forralt bort. A szállásra visszaérve mindenki összepakolt, aztán indultunk haza. Nálam volt még találkozópont, aztán mindenki hazament.

Ezen a hétvégén a Zebrák 147 km-t teljesítettek futva Siófokon :-)

Gratulálok mindenkinek a lefutott távhoz!

Spar Maraton - Zebra váltóban - 2014.10.11

A versenyre való nevezés előtt tanakodtam, hogy a Riska Minimaratonon (7 km) induljak egyéniben, vagy esetleg a Flóra Maratonstaféta egyik Zebra váltójához csatlakozzak. Aztán a többiek segítettek dönteni - az egyik váltóban hiányzott a 4. tag - így az én lettem. A Maratoni váltóban 4 fős csapatok indultak. A Zebrákat 4 egyéni induló képviselte és 4 db váltónk volt. A váltók összetétele szinte a rajt pillanatáig változott, kivéve a Zebra futóklub 4. csapatot - mi úgy álltunk rajthoz, ahogy neveztünk.

A rajt napján sikerült reggel kellőképpen "eltökörésznem" az időt, valahogy nem volt ma hangulatom a futáshoz. Nagy nehezen összeszedelőzködtem, aztán indulás. Persze a BKV sem volt velem... De az utolsó pillanatban kiértem a szokásos Találkozó ponthoz, a Petőfi csarnokhoz. Főspíker Péter Attila útnak indította a futókat, több, mint 10 percig tartott a rajt. Gyorsan leadtam a hátizsákomat a csomagmegőrzőben, aztán mindenki elindult a váltópontja felé. Mi Nórival a 2. váltópontra igyekeztünk, Budára. Mivel az Oktogonnál már le voltak állítva a villamosok, így gyalog indultunk el a Nagykörúton. Beugrottunk még enni és innivalót venni az útba eső SPAR-ba, aztán felszálltunk az éppen érkező villamosra. A Petőfi híd budai hídfőig mentünk, majd onnan elsétáltunk a váltópontra. A váltásig bőven volt időnk, így leültünk a fűbe, ettünk - ittunk... majd hallottuk, hogy az élboly már érkezik az alsó rakparton, így átsétáltunk oda, hogy szurkoljunk... Időközben Ádám is megérkezett, ő is váltótag volt - a negyedik váltóban pedig két szakaszt futott az éppen aktuális futó. Anita hívott bennünket az 1. váltópontról, miután ott minden futó elhaladt - így nagyjából be tudtuk lőni az érkezésüket. A többiek még lesték a futókat, én már beálltam a zónánkba, bemelegíteni és próbáltam hangolni magamat - kevés sikerrel. Gondoltam, lesz ami lesz, majd valahogy túlélem :-) Ádám készített egy fényképet rólam a váltózónában:

Figyeltük a futókat, vártuk a Zebrákat... Legnagyobb meglepetésemre az én váltótársam érkezett meg elsőként, még nem is voltam rá felkészülve. Gyorsan átbújtam a szalag alatt, átvettem a chipet, aztán irány... A hangulat nagyon jó volt - szokás szerint - az út mentén végig szurkolók... tapssal, zenével, dobbal... A Szabadság-hídig futottunk Budán, majd a hídon át Pesten folytattuk a futást - először délnek... Majdnem a Petőfi hídnál volt a fordító - jó volt ezen a szakaszon, hogy szembe is voltak futók - próbáltam ismerőst keresni, de nem találtam. Biztos voltam benne, hogy a többi Zebra-váltó meg fog majd útközben előzni, de látni nem láttam őket. Próbáltam a saját tempómat tartani, egy-egy kisebb szakaszon kicsit gyorsítottam. Visszaérve a Szabadság híd alá 3,5 km-nél jártunk - húha, de messze még a vége... Még 3 híd és még egy kicsi... De menni kell tovább... A szurkolók biztatása jól jött minden ponton - frissítőpont viszont kevés volt... És nagyon meleg volt - főleg itt a Pesti rakparton. Futók sorra előztek engem, időnként egy-egy futót én is megelőztem... S raktam a lábaimat egyiket a másik után... de a kilométerek csak nem akartak fogyni... S azt szokták mondani, hogy evés közben jön meg az étvágy - hát nekem nem jött meg a futós hangulatom... ez olyan nehéz futás volt... Átfutottunk az Erzsébet híd alatt - hurrá, egy  híddal kevesebb... Az út mentén külföldi - belföldi szurkolók vegyesen biztattak bennünket... ennyi szurkolás mellett menni kell tovább... S igen, már itt a Lánchíd - a híd alatt Lubics Szilvi szurkolóként :-)... És igen, már 5,5 km kész... a maradék 3,4 menni fog... mennie kell... de nagyon meleg volt... Ez a szakasz volt talán a legnehezebb... A Parlament előtt a Katonazenekar zenélt nekünk éppen, ez újabb lendületet adott a továbbfutáshoz... Azt hittem it lesz még egy frissítőpont, de nem lett... Így elővettem egy szőlőcukrot az övtáskámból, a semminél az is jobb, s futás tovább... Át a Margit híd alatt, s még tovább... Próbáltam picit megnyomni a sebességet, hisz tudtam, hogy vár rám a váltótársam - s már nagyon túl akartam lenni... De még nagyon messze a kapu, a spíker hangja még nem hallatszik - de majd fog nemsokára... Picit bele is sétáltam, elhamarkodott volt a tempó váltás... De aztán újra erőre kaptam, beletörődtem, h nincs több frissítőpont. S igen, egyre jobban közeledett a váltózóna - megkerestem a rajtszám szerinti szektort, és ott a Mátét. Átadtam neki a chipet, sok sikert kívántam neki. Húhh... teljesítve...

8,9 km 0:59:54 - Sikerült 1 órán belül :-)

Muszáj volt kicsit kifújnom magam, majd elsétáltam a befutócsomagért. Közben ittam is egyet. Nórival leültünk egy padra, itt megittam még a kapott italt, majd úgy döntöttünk trolival megyünk vissza a Hősök terére. Mentünk a többi futóval a troli megállóba, vártunk egy darabig, majd rájöttünk ide most nem jön troli... Próbáltuk megkeresni azt a megállót, ahol jár - de nem találtuk... Addig kóvályogtunk, amíg eljutottunk a kék metróig, így metróval mentünk, a Deákon átszálltunk. A Petőfi csarnokos találkozó pontra mentünk, gondoltuk előbb-utóbb a többiek is odajönnek - jól gondoltuk...

Mind a 4 egyéni futónk és a mind a 4 váltó szerencsésen célba ért. Megkaptuk az érmeket is. 

Aztán letelepedtünk a fűbe, elővettem a csoki készletet, s miközben Tamás mesélt nekünk Spártai futóélményeiről, közben fogyasztottuk a készletet. Sajnos sokáig nem tudtam maradni, mert még vonatoztam este Baranyába, így elköszöntem a többiektől, aztán haza BKV-ztam.

Váltóm eredménye:

WizzAir - Zebra váltóban - 2014.09.14

Szeptember 14-én került megrendezésre a Wizzair Félmaraton Budapesten. A Zebrák közül 8 egyéni induló volt, s 3 váltó. Az egyik 3 fős váltónak én is tagja lettem, Virággal és Bogival futottuk le együtt a félmaratont. 

A rajtot elég koránra sikerült tenni, így korán kellett kelni... Fél 9 körül volt a találkozó a Városligetben, én a 2-es szakaszt vállaltam. Virág volt az első futónk, így ő rajthoz ment az egyéni indulókkal, én meg elindultam vissza Budára, hisz az én váltópontom a Műegyetem rakparton volt, a Petőfi híd lábánál. Gondoltam MOL Bubival tekerek oda, de aztán átgondoltam, s inkább BKV-val mentem, nem akartam lefárasztani magam a futás előtt. A váltóponton szépen gyűltek az emberek, a frissítőpontnál ittam egy vizet, majd nem sokkal később már jelezték az első futók érkezését. Nem semmi tempóban haladtak. Az első szakasz 7,4 km volt, így  Virág 35-45 perc között volt várható - volt még időm... Megkerestem a rajtszám szerinti váltózónámat, bemelegítettem, aztán vártam Virágot. Egyre több futó érkezett, s lassan az első váltótagok is bejöttek... Volt, aki nem találta a váltótársát, így kénytelen volt tovább futni... Aztán lassan eljött az én időm is... A spíker jelezte, hogy jön a Zebra futóklub 3. csapatának váltóembere, készüljek :-) Beálltam a váltózónába, átvettem Virágtól a chipet, aztán elindultam. Próbáltam a saját tempómat tartani, s nem a tömeggel elfutni az elejét... A budai alsó rakparton futottunk egészen a Lánchíd utáni fordítóig, amellyel a felső rakpartra jutottunk, hogy onnan a Lánchídra érve átfussunk Pestre. Az első szakaszon volt egy frissítőpont is, itt ittam vizet, majd próbáltam a tempót tartani, futottam tovább. Az órámat nézve úgy láttam, hogy jó tempóban haladok - bár néha úgy éreztem, hogy állok - úgy haladtak el mellettem a többi futók... Ők gyorsabbak voltak nálam... De időnként én is megelőztem egy - egy futót, szóval nem én voltam a leglassabb, s maradtak még mögöttem is. Szurkolók voltak mindenhol, volt ahol tapssal, volt ahol zenével, volt ahol dobokkal szurkoltak nekünk - a hangulat nagyon jó volt :)

Átérve a Lánchídon a pesti rakparton folytattuk a futást, s a nehezén már túl voltam... A Lánchídnál volt a duóban futók váltóhelye, itt is nagy volt a hangulat... A mi következő váltópontunk a Margit híd után volt, a híd előtt volt még egy frissítőpont, itt gyorsan ittam egyet... Az utolsó méterekbe belehúztam, majd a váltózónába érve kerestem Bogit, hogy átadjam neki a chipet. Sok sikert kívántam neki.

5,9 km teljesítve, 0:38:29 idő alatt

Sajnos a Strava program elindítása nem sikerült, így nincsen saját mérésem a futásról. Elmentem, felvettem a befutócsomagot, majd a MOL Bubi ponthoz igyekeztem - gondoltam most már tekerhetek egyet. Ma még voltak segítők a pontokon, de nem volt semmi probléma a bérlésnél. A kosárba beraktam a befutócsomagomat, majd irány a Városliget. Egész jól haladtam vele, az furcsa volt, hogy csak 3 sebességes. A Hősök terénél parkoltam le, onnan gyalog mentem. Sok futó érkezett már a célegyenesbe, s pont még ismerőst is láttam (Éva, Kaposvár). Odamentem a célkapuhoz, gondoltam ott vannak a többiek, de nem láttam a Zebrákat. Így próbáltam telefonon kapcsolatba kerülni velük - Anitát sikerült is elérnem, s őt meg is kerestem. Együtt visszamentünk a Petőfi csarnokhoz, ami a "Találkozó pont" volt. Megérkeztek szépen a többiek is, Bogi hozta az érmünket is. 

A váltónk a 2:11:53-as időeredménnyel a 3 fős női váltók között 73. helyen ért célba (129 váltó volt sikeres). Az összes 3 fős váltók között (női, vegyes, férfi) a 398. helyen végeztünk 554-ből 

Felvettem a csomagomat a megőrzőből, majd elmentem a Versenyközpontba, hogy felvegyem a délutáni futás rajtszámát. Igen, nekem volt mára még egy futásom. Lucával és Lillával, valamint Leventével mi négyen indultunk még a Liget-körön. 12.30-kor volt a rajtunk, negyed 1 körül már felsorakoztunk. Péter Atti köszöntötte a futókat, elég szép számmal voltunk. Ezen a távon indultak a babakocsis futók is, akik világrekordot akartak felállítani, csak sajnos nem voltak elegen. Luca picit beteg volt, így várható volt, hogy nehezebben fog menni a futás, mint máskor. Elrajtoltattak bennünket, irány a táv. Leventét előre engedtük, hogy ő menjen a saját tempójában, én meg a két leányzóval futottam. Szépen sorban előztek meg bennünket a többiek, mi próbáltunk a saját tempónkban haladni. Végig futva az Olaf Palme sétányon átváltottunk sétára, hogy kicsit pihenjenek a Lányok. Innen már inkább séta volt, s időnként futás - nézelődésre is volt idő. A Lányok frissítőpontra vártak, de az nem igen volt. Néhányan voltak még mögöttünk, de a mezőny végén jártunk... A Kós Károly sétányról a Közlekedési Múzeum felé vettük az irányt, s a Lányok örültek a 2-es km jelzőnek, a fele már meg van. Aztán közelről lehetett hallani Péter Atti hangját, a lányok már örültek - de sajnos még nem a cél felé futottunk, hanem még volt egy plusz kanyar a távban. Újra pici futás, aztán megint séta - szépen, lassan, de közeledtünk... Sokan jöttek már velünk szembe, mentek a parkolóba, akik már rég célba értek... Aztán egy utolsó jobb kanyar és jött a célegyenes... S Péter Atti biztatása... A Lányok újra erőre kaptak, így az utolsó métereket futva tettük meg... a babyszítter és a két leányzó - célbaértünk... 

3,4 km - 0:37:35 időeredménnyel teljesítve - lesz ez még jobb is. A befutó csomagok átvétele után készítettünk egy csoportképet.

Visszamentünk a Találkozó pontra, még egy darabig beszélgettünk, uzsonnáztunk (kolbi, kifli, csokik) - aztán szépen lassan mindenki hazaindult. Úgy döntöttem, hogy hazafelé is MOL Bubival tekerek, így átsétáltam a Széchenyi fürdőnél lévő ponthoz. Hátizsákomat beraktam a kosárba, beállítottam az ülést, aztán irány hazafelé. Szokásos útvonal: Andrássy út - Kiskörút. A Szabadság-hídhoz érve azt láttam, hogy délről csúnya felhők közelednek - gondoltam magamban, hú ebből csúnya eső fog érkezni, de remélhetőleg addigra már otthon leszek... Hát sajnos nem... Átérve a Szent Gellért térre, először csak nagy cseppekben, majd egyre egyre sűrűbben - igen, leszakadt az ég... Hát mindegy... Mint tudjuk én akkor tekerek, ha jól esik, így tovább tekertem... A víz folyt rólam, az autók is fröcsköltek - de eltekertem az ALLEE-ig. Ott szépen leparkoltam, majd az eső enyhült. Csak egy kiadós futózápor volt... 

Lesétáltam a buszmegállóig, majd egy 86-os busszal hazamentem. 

A mai "duatlonos" napot 12,2 km tekeréssel és 9,3 km futással zártam. Jó kis nap volt :-)

Hogyan jutottam el Athénból Spártába

előzmények:

Spartathlonról talán 2010-ben hallottam először, hogy ez az egyik leghíresebb ultrafutó verseny a klasszikus görög történetet felelevenítve, mely szerint Athénból egy futárt (Pheidippidesz) küldtek Leonidasz spártai királyhoz. Szegénynek visszafelé is kellett futnia, mint tudjuk a negatív hírrel (Spárta nem segíti ki Athént a perzsákkal szemben). A résztvevőktől ez nem elvárt, csak néhány évente (mint idén is) van egy-egy mindenre elszánt jelentkező, aki ragaszkodik a korhű teljesítés reprodukálásához!

Persze, mint amatőr maratoni futó, akkoriban még csak olvasgattam ilyen témákról. Vagy a (MAC) klubbeli ”ászoktól”, mint Kovács Imó és Tóth Attila hallottam sztorikat. Az, hogy egyszer én is benevezzek rá, olyan hihetetlennek tűnt, mint eljutni a Marsra. Aztán évek alatt a maratoni távok lefutása már hétvégi programmá vált számomra és növelve a távokat el mertem indultam ultra versenyeken is. UltraBalatonnak a korábbi csapatban teljesítés helyett már egyéniben is nekivágtam és 2. alkalommal, 2013-ban célba is értem 27óra 32perces időeredménnyel. Erről ősszel kikértem a szervezőktől a hivatalos nyilatkozatot, mellyel mint egyik (vagylagos) alapfeltétel regisztrálni tudtam a Spartathlonra. Megérdeklődtem korábbi magyar teljesítőktől a nevezési tudnivalókat, feltételeket és amint lehetett 2014. januárban regisztráltam a hivatalos honlapon. Szokás szerint nagy volt a túljelentkezés, így a nevezésem érvényességéről szóló visszaigazolás csak 2 héttel később lett végleges. Végre lehetett volna megkönnyebbülni/hátradőlni, hogy sínen van a dolog, de ehelyett kezdődött a tervezési szakasz rengeteg ismeretlen tényezővel, mit-mennyit-merre-hogyan kell edzeni egy ilyen brutál igénybevételre!? Körvonalazódtak bennem elképzelések sok-sok KM szintes és melegben futásról, aztán az idő múlása más edzésmunkát, többnyire aszfaltos versenyszerepléseket  hozott. Több hosszú versenyen is elindultam idén -mint az Optivita versenysorozat 12-, 24 órás állomásai, UltraBalaton, EMU 6 napos, Kladnó 24 órás - de ezeken nem produkáltam maradandót, mert vagy épp a versenyzési kedv hiányzott belőlem, vagy a közeli következő esemény előtt nem szerettem volna magam lestrapálni. Az UB-n 24-25 óra közötti tervet tűztem ki magam elé, de az indulás után pár órával (korábban sosem tapasztalt) achilles-in fájdalmak miatt előbb csak lassítottam, aztán éjszaka Fonyódon inkább abba is hagytam a sétálgatást, mondván futni jöttem, sőt idén amúgyis bármit hajlandó vagyok”eldobni” egy Spartathlon célbaérés reményében. Augusztusban kezdett tudatosodni bennem, hogy a januárban volt elképzeléseket nem sikerült maradéktalanul véghezvinni, de innentől inkább a ”kevesebb néha több” elvet próbáltam magamévá tenni, vagyis hogy már nem szabad sokat futni és maradandó sérüléseket kockáztatni. A komolytalan idei eredményeimet és az elbizonytalanító gondolatokat elhessegetve mantraként szuggeráltam magamba a tényeket:

-rengeteg ultra versenytapasztalatot gyűjtöttem be az elmúlt 2 évben

-idén 4700, az elmúlt 12 hónapban kb. 5800 KM-t gyűrtem le

-sokat tanultam nálam rutinosabb ultrásoktól, akik tanácsaikkal láttak el (Toncsi, Bögi Sanyi, Imó és még sokan mások)

-ha kell, fejben erősebb vagyok, mint fizikailag (és ez lesz az a verseny, ahol bizonyíthatom)

-sokan hisznek bennem és fognak szurkolni nekem:)

EZ KELLŐ MUNÍCIÓ KELL LEGYEN FÉL GÖRÖGORSZÁG ÁTFUTÁSÁHOZ IS!!

Az utolsó hetekben ismét átolvastam a hivatalos honlapon elérhető versenyszabályzatot. Ez viszonylag gyorsan ment, mert a nagyobbik része az autós kísérőkre vonatkozott, én pedig (környezetem intelmei ellenére) kísérő nélkül terveztem nekivágni a teljesítésnek, ahogy az eddigi ultra távoknak is. Fontos infó, hogy a 246 KM-es távon 74 ellenőrzőponton kell áthaladni. Így 4-5 KM-enként van kisebb-nagyobb evés-ivás lehetőség és szervezői, szükség esetén elsősegély lehetőség. Ezen pontok bármelyikére előreküldhet magának megcímzett csomagot a futó, melyet a rajtszáma alapján tud megkapni (a fel nem használt, vagy kiesett versenyzők csomagjait a végén Spártában visszaadják). A szintrajzot már hónapokkal korábban is kinyomtattam és néha-néha ránézve igyekeztem barátkozni a gondolattal, hogy az éjszakai program komoly szintkülönbséggel ”viaskodás” lesz. Korábbi évek beszámolóiból is szemezgettem, hogy futásom tervezéséhez infókat gyűjtsek, de túl részletekbe menő utánajárásra azért sem szántam időt, nehogy mások negatív élményei, ”félelmei” beépüljenek a várakozásaimba és gátolják az önfeledt (talán kissé naiv) starthoz állási reményeimet. (ennek meg is lett a böjtje, de erről majd később…)

Egyik Spartathlonnal kapcsolatos lapon találtam az alábbi listát, mely a háromszoros győztes svéd Rune Larsson tanácsait sorolja fel. Jól összefoglalta az általam korábban is hallott ajánlásokat, így a falinaptáram mellé kiragasztottam és pár naponta újraolvasva igyekeztem agyamba vésni ezeket. A sikerre pályázó Spartathlon versenyző:

• Olyan felkészülést tud maga mögött, mely révén 10 órán belül képes 100 kilométert lefutni. Aki 10 órán kívüli 100 kilométert fut, rossz esélyekkel indul, annak, aki 9 órán belül futja, jó esélyei vannak.

• Maximum egy övtáskányi terhet visz, és lehetőleg innivalót sem cipel, hanem a frissítőállomások kínálatára hagyatkozik.

• Cipelés helyett érdemes előreküldeni a felszerelést. Larsson három különböző pontra küldte előre az éjszaka használt meleg ruháit.

• Az éjszakai világításhoz fejlámpát használ. Ebből a négy LED-es a legjobb.

• Minél többet eszik, inkább többször keveset, többféle ételből.

• A verseny során jelentős, a testsúly közel 25%-ának megfelelő folyadékot iszik.

• A kiizzadt sót rendszeresen pótolja. Ezt legjobb sótablettával tenni, de az egyszerű konyhasó is megfelelő.

• A lehető legkevesebb időt tölti a frissítőállomásokon.

• Felkészül arra, hogy átmeneti gyomorproblémái lesznek, és ezekre tudatosan készül. A felmerülő problémák idővel megoldódnak, a pánik felesleges erőpocsékolás.

• Kimerültség esetén és evés közben gyalogol.

• Az emelkedőkön nem fut, csak a sík és lejtős szakaszokat futja meg.

• Egyértelmű célt tűz ki maga elé, ami Spártával kapcsolatos, és ezt a célt folyamatosan szem előtt tartja.

• Élvezi a versenyt.

Maga a futás péntek hajnalban indul Athénból, így a legpraktikusabb hétfő-szerda közt odaérni a görög fővárosba. Én több hazai indulóval, illetve kísérővel egyetemben a szerda délutáni közvetlen repülőjárattal utaztam Budapestről. A borsos nevezési díj a verseny közbeni kiszolgáláson túl 6 nap szállodai ellátást is tartalmazott, ahol a versenyzők idén nemzetenként különböző, de egymáshoz közeli tengerparti szállodákban lettek elszállásolva. Csütörtöki nap gyorsan eltelt a regisztrációval, ebéddel, előreküldendő csomagok leadásával és a délutáni technikai értekezlet meghallgatásával. Ez utóbbi előtt még beiktattam egy 4-5 KM-es tengerparti kocogást, ezért a magyar csapatról a szálloda előtt készült fotón a többségtől eltérően már az 1. napra szánt "harci díszben" szerepelek.

Az utolsó vacsorán úgy éreztem, a többség feszültebb, mint én. Addigra valahogy sikerült egy nyugodt lelkiállapotba kerülnöm. Tudtam, már nem lehet semmit hozzátenni eddigi felkészülésemhez, inkább egy minél mélyebb alvásra kell törekedni a 36 órán túl tartó ébrenlét előtt! Kikészítettem a starthoz szánt dolgokat, minden mást elcsomagoltam a gyors hajnali kiköltözéshez. Fél 10 felé kerültem ágyba és esti mese gyanánt a barátaimtól kapott buzdító sms-ek olvasgatására hunytam le a szemem.

felszerelések, csomagolás:

A repülés előtti héten a meteorológiai infókhoz igazítva válogattam, milyen futóruhákat vigyek magammal. Hosszú távú versenyekre mindig bicajos mezekben szoktam menni, aminek a hátán lévő zsebekben a futás akadályozása nélkül elférnek a minimális magamnál tartandó dolgok. Most is ezt a módszert választottam, hiszen ennél nagyobb súlyt magammal cipelni már úgyis hátráltatna. Kell ugye egy napközbeni szett, ami jó a napfelkelte előtti reggeli hűvösben és a felmelegedő, de akár esősre váltó pénteki nap folyamán. Ha bőrig ázás lenne napközben, akkor bár jó lenne gyorsan száraz ruhára váltani, esetleg cipőt is cserélni, ez kísérő nélkül nyilván megoldhatatlan. Vagyis sötétedésig ugyanabban a futócuccban fogok menni, de viszek magammal egy pehely súlyú nylon poncsót, ami útközbeni esőkor könnyen felvehető, majd zsebbe gyűrhető (ez a módszer a 2013-as UB-n bevált). Váltás száraz hosszúnadrágot és hosszú ujjú mezt, láthatósági mellényt, valamint a fejlámpát előre kell küldeni oda ahol kb. rám sötétedik majd. Ennek pontos meghatározása persze nem egyszerű, így a tuti tipp a lehető legközelebbre küldeni (ezt például elszúrtam!). Második réteg meleg ruhát a hegytető elé javasolt előreküldeni, hisz a legmagasabb ponton hűvös lehet, de ezzel az öltözékkel át lehet vészelni az esetleg fagyos hajnali órákat, amikor az álmosság miatt még jobban didereghet az ember. Csomagoltam egy őszi technikai futósapkát és egy futókesztyűt is, biztos ami biztos alapon! Másnap délelőttre ismét rövidnadrág+rövid ujjú bicajos mez kombinációt szántam, egyrészt bízva benne, hogy élve odaérek, másrészt pedig a napközbenre várható melegebb miatt. Utolsó héten a korábbi évek fotóit átpörgetve láttam többeken úgynevezett légiós sapkát, ami hasznos lehet erős napsütésben a leégés ellen. Gyors telefonálgatás után a 2. budapesti szaküzletben szerencsémre találtam ilyet az aktuális kínálatban, fehér színben. E mellett vittem egy másik baseball sapkát is tartalékba. Futócipőből 2 párat vittem magammal Athénba. Az egyik a verseny nagyobbik részére szánt, szinte új (kb. 30 kilit megtett) ASICS az általam leggyakrabban használt 21x0 sorozatból. A másik egy bejáratott (400+ KM-t futott) ASICS Kayano19-es. Ezt az 1. számú cipő elázása utánra, vagy a fájó lábamra a verseny második felére lecserélni gondoltam előzetesen. Ennek a pontnak a kimatekolása persze nem kis bravúr lett volna. Aztán amikor a championchipet megkaptuk a rajtszám felvételkor és rájöttem, hogy nem akarok majd az átfűzésével sz@rakodni futás közben, végleg a cipőcsere nélküli változat mellett döntöttem. Évek óta kompressziós zoknikat használok az ultrázáshoz. Ezekből 3 pár volt nálam a teljes távra.

Szerda délelőtt, mielőtt végleg zártam volna a kézipoggyászként vitt hátizsákot, még egyszer utoljára ránéztem a neten a görögországi időjárás-előrejelzésekre. egyértelműen esőt jósoltak a Korinthoszi csatornától délre, versenyünk nagyobbik részére. Esőruha bepakolva, esős hosszú futásaim voltak: Hát Legyen... Valahogy az az érzetem volt már hetek óta, hogy nem forróságban fogunk futni a versenyen, így a melegben való edzéseknek nem most fogom hasznát venni.

Nálam profibbak a gélekre esküsznek ilyen embert próbáló távok leküzdéséhez, de én még nem éreztem magamban a késztetést ezek használatba vételére, másrészt sajnáltam az időt a tesztelésre fordítani. Mondhatni alacsony a súlyom (60kg/174 cm) így maratonoknál hosszabb távokat csak folyamatos evéssel tudom végigcsinálni anélkül, hogy az éhségérzet elvegye az erőmet és a hangulatomat a további futástól. Spartathlonon a korábbi ultráimon kikísérletezett töpörtyű-szárazkolbász-diákcsemege(olajos magvak+aszalt gyümölcsök) mixet szántam az energiapótlás alapjául. Ehhez a hazai alapanyagot itthonról biztosítottam!

A magammal vitt Nestle müzliszelet választékot még egy athéni ABC-ből kiegészítettem néhány ismeretlen márkájúval, plusz vettem kólát és kekszet az előreküldendő csomagjaimba. Ezeken túl a hivatalos frissítőpontok választékára alapozhattam, ami számomra nem tűnt komolynak. Nyilván arra számítanak, a futók többsége úgyis egyedileg gondoskodik magáról megszokott  "anyagokból". Innen elsősorban vizet, néha jeget, később kólát, illetve folyamatosan édes/sós kekszeket + mazsolát fogyasztottam. Bár teszteltem előzetesen edzéseimen a kulacstartóval futást, nem tudtam megszeretni. Másfelől a 4-5 kilométerenkénti frissítőpont sűrűség elégségesnek látszott üveg cipelése nélkül. Végül arany középútként egy sportkupakos 0,33 literes flakont vittem magammal. Bár úgy terveztem, ha zavar majd eldobom, végig velem ”utazott” a kezemben, vagy üresen a zsebemben Leonidasz lábáig! Az is látszott, mennyire jót tesz az ujjaim elerőtlenedése ellen, ha "szorongatok" valamit egy ilyen hosszú futás közben.

Ezek mellett magnézium és kalcium tablettákat is tartottam magamnál a zsebemben. Előbbieket 2, míg az utóbbit kb. 3 óránként akartam beszedni, ha épp el nem feledkeztem róla a futásra koncentrálás közepette. Csütörtök ebéd után véglegesítettem az állomásokra előreküldendő 4+1 csomagomat szobatársam Remo (korábbi Spartathlon teljesítő) tanácsait megszívlelve az alábbiak szerint:

81.KM: 3 db müzli, kolbász+töpörtyű+diákcsemege mix, 10db-os pzs, nedves törlőkendő

123.KM: lásd 81.KM + keksz, fejlámpa, tartalékelemek, csere hosszú ujjú mez és futónadrág, láthatósági mellény, 0,5L cserepalack

159.KM: lásd 81.KM + keksz, tartalékelem, meleg futópulcsi, futósál, sapka, kesztyű, Mg-, Ca tabletta, 0,5L cola

195.KM: lásd 81.KM + keksz, teljes rövid ujjú csereruha szett, kompressziós zokni, 0,5L cola

244.KM: 120x80 cm-es piros-fehér-zöld zászló (célbaérés esetére!)

az út Spártáig:

A nagy nap hajnalán fél5-kor csörgött az óra, de addigra már ébren voltam. 6:00-ra kellett a szobából kiöltözve útra készen a szálloda előtti buszra szállnunk, hogy az Akropolisz lábánál lévő starthelyre vigyen bennünket. Így lett volna idő reggelizni, de mivel a minimális felhozatal (gabonapehely, tej, kávé, narancslé) számomra használhatatlan volt, gyorsan vissza is tértem a szobába és elmajszoltam az utolsó banánt és egy snickers szeletet. A rajt előtti utolsó órára még egy csokit vittem magammal és egy kis üveg vizet.

Szemerkélt az eső, ami miatt sokan esőkabátot húztak, vagy nylon köpenyt. Bár az útra magammal vitt nylon poncsó a zsebemben volt, nem akartam felvenni, mert annyira nem éreztem nagy szeműnek az esőt, hogy eláztassa a ruhámat, másrészt langyos volt a hőmérséklet, amitől csak beleizzadtam volna. A csoki befalása után csak az útközben zsebben elférő dolgok maradtak: poncsó, 3 müzli, 1 marék töpörtyű+diákcsemege, Mg+Ca, 10-es papírzsepi, mobiltelefon. Futóórámat egy csuklópántra tettem, megelőzendő a bőr kidörzsölését a 2 nap alatt. Csak az idő figyelésére akartam használni útközben. Okos funkcióit, mint pulzusmérés, GPS, stb. nem is aktiváltam, úgysem bírná ki 12 órán túl. Bár a légiós sapkát napsütés ellen szereztem be, az esőtől is jól véd, így praktikus útitársam lett mindvégig.

Fél 7 körül a magyar indulók és kísérőik az ókori színház falánál gyülekeztek egy utolsó csoportképhez, majd egymásnak vidáman jó utat és sikeres célba érést kívánva araszoltunk a startvonal felé. Megható pillanatok, már ezekért megérte annyit edzeni, hogy itt állhasson valaki. Úgy éreztem minimális, akár egy maratoni verseny rajtjánál megszokottnál is kisebb izgalom jár csak át. Érthető, hisz itt állok zöldfülűként a sötétben és esőben a világ ultrafutó elitje közt az esélytelenek nyugalmával. Körülöttem a legrátermettebb futók, de tudjuk (ahogy minden évben, úgy idén is) csak egy részük járhat sikerrel. Felettem az Akropolisz, mely a több ezer éves görög történelem, sokak szerint egyben az európai kultúra kiindulópontja. Én meg olyan kicsi vagyok, az előttem álló út hosszú és gyötrelmes. De nem szabad ezeken agyalni! Most a Cél kell, hogy előttem lebegjen: ha nem ér valamilyen baleset, mindent el kell követnem a másnapra Spártába éréshez. Fotók helyett élőben látni Leonidasz szobrát, - aki a legenda szerint - anno nem ismert félelmet, se lehetetlent.

Végre nekiiramodhattunk! Az eső kezdett alábbhagyni, de a vizes járdán és díszköveken azért figyeltem a lépéseimre, nehogy megcsússzak már az első kilométeren. Ne fusd el az elejét, hallottam az örök tanácsot társaimtól, amint elhaladtam mellettük. De tudtam magamtól is, erre minden korábbi versenynél jobban kell figyelni. Aki az erős rajt miatt fáradtan ér el az első 100 KM-hez, nem sok esélye marad a befejezésre. Szóval magamhoz képest mérsékelten indultam, de a szokásos bemelegítésre azért szükségem volt. Negyed óra elteltével kezdett kivilágosodni, amint a péntek reggeli éledező forgalomban futottunk a szélső sávban Athén külvárosai felé. Lassan kezdett szétnyúlni a mezőny, én igyekeztem nem felvenni a körülöttem haladók tempóját, hanem saját ritmusban menni. Ez azzal járt, hogy szép lassan Pecsenye majd Szilvi elé kerültem. Ekkor elgondolkodtam, lehet túl gyorsan haladok, de ezt éreztem a fáradtságmentes ideális tempónak, sőt sok lejtő is volt ezen a részen, amin könnyedén lendületet lehetett venni. Amint a pálya a város széli raktárak és benzinkutak után kiért a tengerpartra és mérsékeltem a sebességem, Szilviék könnyedén beszélgetve haladtak el mellettem, helyreállt a sorrend. A kísérőautókból már ekkortól kaptuk a biztató szavakat. Én többektől a tanácsot, hogy lassítsak! Az első ellenőrző pont ahol a segítők találkozhattak futójukkal, még odébb volt a 42. KM-nél. Az út nem volt a legideálisabb, mivel a sztráda szélén futni karnyújtásnyira a teherautóktól elég zajos és büdös. Tudtam egyszer vége lesz ennek a forgalmas szakasznak és csendesebb rész következik majd. 21 KM-nél volt egy chip kontrollos frissítőpont, ahol letérhettünk a főútról. Itt minimális evést-ivást engedélyeztem magamnak, aztán továbbkocogtam a jelzett irányba. A tervem az volt, hogy az első vízválasztó pontot, a Korinthoszi csatorna utáni 81. KM-t 7,5-8 órával a rajt után elérjem és kellő plusz időt gyűjtsek be a továbbiakra. Aki nem ér oda a 9 és fél órás limit időre, azt a szervezők kizárják a további versenyzésből. Korábbi tapasztalatom is az volt, hogy 8 órát még nagyobb megállás és evés nélkül meg tudok tenni. Így a csatornáig a nálam lévő kajákat majszoltam folyamatosan, hozzá a frissítőpontokról vizet, izóitalt.

Miután elhagytuk a kőolaj-finomítók nem épp turista-csalogató környékét, a tengerparti domboldalban kanyargó régi országúton futottunk tovább. Itt kisebb volt már a forgalom, hisz aki teheti, inkább az autópályán halad e lassú és kátyúkkal teli út helyett. Nekünk futóknak viszont pont jó. Itt kicsit épp rácsodálkoztam a tenger színeire és a beszámolókból kihagyhatatlan, oldalára fordult hajó látványára, amikor Remo (athéni szobatársam) vidáman elsuhant mellettem. Ahogy a megarai ellenőrző ponthoz közeledtem, sötét felhők kezdtek gyülekezni felettünk. Amint az asztalról frissítve elindultam volna és pár szót váltottam az Editet kísérő Márkus Öcsivel és Máró Csabával, el is indult az égi áldás. Persze nem volt mit tenni, mint menni tovább rendületlenül. Kiérve egy enyhén emelkedő, többsávos országútra vékony vízrétegen kocogtam. Körbenézve azt láttam, hamar el fog menni felőlünk ez a zápor, így a nylon esőkabátomat inkább nem vettem fel, mert csak beleizzadnék. Szerencsére igazam lett és az eső elállta után ki is sütött a nap, így egész gyorsan megszáradtam. 55 KM körül lehetett, hogy egy szakadék szélén álló frissítőpontnál annyira megtetszett a napsütötte kék tenger és a távoli szigetek látványa, hogy ezt szóvá is tettem az engem izóitallal kínáló szervezőknek. Persze büszkeséggel töltötte el őket hazájuk dicsérete, ezért rögtön hellyel kínáltak, pihenjek meg náluk és beszélgessünk. Nem vagyok fáradt és amúgy épp versenyezni jöttem - mondtam, majd búcsút intettem nekik. Dél utánra hirtelen forróság lett, így a frissítőpontok között a palackomból is kortyolgattam folyamatosan, tudván a folyadékpótlás az egyik legfontosabb elem a túléléshez. A Sznupit segítő Rudolf Tomi mondta egyik pontnál, hogy vegyek jeget hűteni. Nem rakják ki az asztalra, hanem kérni kell tőlük. Megnéztem milyen zsákból adják az asztal alól és innentől inkább kiszolgáltam magam, minthogy magyarázkodással töltsem a drága időmet. 3-4 ponton vettem jeget, amit elrágcsáltam, illetve tettem a kulacsba is, aztán abbahagytam, mert nem éreztem annyira szükségét, mint amennyi időbe került szórakozni vele és a tűző nap is csillapodott valamelyest, vagy csak én nem éreztem már zavarónak. A még nálam lévő töpörtyű falatkákat is eszegettem folyamatosan megelőzendő az éhségérzet előbukkanását. Nem mindig volt ínyemre az íze, miután a zivatarban befülledt, majd a napon aszalódott bezacskózva a zsebemben, de hát nem egy Michelin csillagos éttermi látogatáson vagyok épp, ez A Spartathlon. Ínyenc falatok majd akkor, ha megérdemlem a cél után!

Közeledve a Peloponnészosz félszigethez ismét gyárnegyedek mellett futottunk. Itt találkoztam a többszörös spártai hős Tóth Atesszal, akitől a MAC-ban első kézből hallottam anno itteni élményeiről. Fogytak a kilométerek, a csatorna és a híres-hírhedt ellenőrző pont már nem volt messze. Az órámra nézve úgy tűnt megvan a magabiztos előny, bár a pontos visszalévő távot nem tudtam. Korinthoszi csatorna előtti felhajtón építkezés miatt csak 1 sáv üzemelt. Itt majdnem szívrohamot kaptam, mikor az út széli hálóba akadt a lábam a kamion pedig 5 cm-re mellettem suhant el.

Felértem az emelkedő tetejére, ahonnan már látszott a csatorna széle és a felette átívelő hidak. Közvetlenül a parton lévő benzinkútnál volt az utolsó szárazföldi frissítő asztal. Egy pohár vizet magamhoz véve sétáltam fel a hídra. Két perc lassítás bele kell férjen. Szédítő mélység alattam. Közben rácsodálkozom az építészeti bravúrra, mely magyar mérnökök: Türr István és Gester Béla nevéhez fűződik (külön érdekesség, hogy utóbbi szülőházát épp egy éve láttuk a Kassa maratonon). Átérve eszméltem, hogy csak a messzi távolban látok magam előtt futót. Merre is menjek? Aztán felzárkózva látom az irányt előre az országút mellett és a tömeget az állomásnál. 8óra 8perccel haladtam át a chip szőnyegen, némileg a terven túl, de ezzel még elégedett vagyok. Persze ez még csak a könnyebb része volt, jól tudom. Rudolf Tomi és a többi futóira váró magyar segítő gratulál az eddigi távhoz. Mondják van valami görög kaja, de nem érdekel, mert itt vár az első magamnak készített elemózsiás kosár a kedvenc kolbival. Még sorbaállok a toi-toi-nál, aztán megyek tovább szerzeményeimet a zsebekbe rendezgetve. Lőw Andris hív tartsak vele, de most az evés-ivás-emésztés foglal le kis dombon felfelé sétálva, valamint megejtem az 1. sms küldést Anitának az előzetesen egyeztetett ütemezés szerint. Szerencsére a chipes ellenőrző pontokon való áthaladásról az otthoniak online értesültek, így előbb tudható volt, mint az sms-em célba ért volna!

Kis forgalmú pályaszakasz következett szőlő- és gyümölcsültetvényekkel. Aztán beértünk egy kisvárosba, ahol általános iskolás gyerekek rohantak ki elénk az útra iskolai füzetükkel és ceruzával autógrammot gyűjteni. Bár olvastam erről beszámolókban, megható pillanat volt átélni, hogy nekik én, a messziről jött futó vagyok a híresség. Egy szőlőbirtok menti pontnál WC lehetőség felől érdeklődtem. Természetesen - mondták a szervezők készségesen, és bevezettek az udvarra (az már nem az ő hibájuk volt, hogy az előttem érkezett futó kollégára várva elment bő 10 percem). Futottam tovább a kellemes késő délutáni időben. Látszott az esős előrejelzés nem teljesült be, az előttünk álló szakasz felett tiszta volt az ég. Voltak erre rosszabb minőségű aszfaltos és murvás részek, de a lábam ekkor még nem érezte drasztikusnak. Nagyobb állomásoknál mindig találkoztam magyar szurkolókkal, akikkel váltottunk pár szót. Jól haladok, jól nézek ki - hallottam mindenütt. Persze lehet ez lett volna a szöveg akkor is, ha nem ez lenne az igaz!? A távolban kezdett látszani a naplemente. Közben az egyre domborzatosabbá váló pálya miatt lassult a sebességem. Kalkulálva a -fejlámpámat is tartalmazó- előreküldött csomagomig hátralévő KM-ekkel és a tempómmal látszott, ebből bizony hamarosan sötétben futás lesz! A teljes sötétség kb. fél8 utánra telepedett rám, pont egy erdős külterületen. Túl optimista volt a tervem, mely szerint a Spartathlon első 123 KM-ét 13 óra alatt lefutom, más oldalról nézve túl sokat bámészkodtam és töltöttem "inaktívan" a frissítőpontokon. A gyors számvetés után persze nem estem pánikba, életbe léptettem a "B" verziót: a nálam lévő mobilom nem okos, de legalább van zseblámpa funkciója! Az otthoniakkal való kapcsolattartásomat szolgáló telefon ilyetén igénybe vétele persze járt némi kockázattal. Megüzentem hát sms-ben, lehet ez az utólsó hír rólam a hétvégén, mert életbevágó a lámpahasználat a következő kb. 45 percben. 1 percen belül jött a reakció, melyből éreztem, hogy az előrelátó és precíz tájékoztatásom nem kis riadalmat keltett. Közben beértem a következő frissítőpontra, ahol egy készséges szervező rögtön látta nincs fejlámpám és már fel is ajánlott egyet a sajátjukból. Ez a segítőkész gesztus nagyon meghatott. Így innen dupla biztosítékom volt a fejlámpámig tartó kb. 7 KM hasraesés nélküli teljesítésére. Új szerzeményemtől felvillanyozva gyorsabb futásnak eredtem, közben haza is megüzenve a jó hírt. Ekkoriban Editet és Bélával is összefutottunk a sötét semmi közepén. Jó utat kívántunk egymásnak és toltuk tovább a KM-eket Nemea felé. Az ide leadott csomagomban volt a lámpám mellett az éjszakára szánt hosszú ujjú ruhaszettem is. A településre beérve Vaczkó Zsolt igazított útba a pont felé, ahol akár egy falusi búcsúban nagy volt a nyüzsgés és a tömeg. Zavart is, hogy alig látni hol kapom meg a csomagom és merre van a továbbhaladási irány. Kb. negyed óra "kiesés" árán sikerült teljes száraz ruhába átvedlenem és magamhoz vennem az ide küldött kajáimat. Köben váltottam pár szót az eddigiekről és az állapotomról Csabival és Andival, akik felajánlották eljuttatják majd a használt holmimat Athénba (köszi érte)!Lejelentkeztem egy újabb sms küldésével: minden Ok, haladok tovább arccal A Hegy felé! A városkából kivezető úton -mely felfelé vezetett- eszegettem a friss dolgokat, közben magamban nyugtáztam a táv könnyebbik felének 14 óra alatti teljesítését. Ezzel 2 óra körüli tartalékom volt a limitidőhöz képest, ami ugyan nem kevés, de egy esetleges komolyabb pihenés beütemezéséhez még kockázatos. A következő szakaszban volt egy frissen aszfaltozott lefelé jól megfutható 1,5 KM, amit nagyon élveztem. Bizakodtam, van még bennem erő az eljövendő kihívások előtt. Itt értem utol Olivert, a francia ultrafutó fenomént, aki a 6 napos idei balatonfüredi versenyt 921 KM-rel nyere meg. Fárasztó verseny és nem élvezi a szintes futásokat - mondta. Csak egyetérteni tudtam vele, de mennünk kell tovább, nincs mese. Pár kiki murvás emelkedő jött ezután. Még jó, hogy a fejlámpám fénye elég erős, mert ezen a talajon menni vaksötétben fáradt lábbal tuti bokasérülős. A ponthoz közeledve mindig lekapcsoltam a fejlámpát, nem annyira takarékosság, mint tapintatosság miatt, hogy ne égessem ki a személyzet szemét. A pontok közötti szakaszok elég unalmasak voltak, pláne, hogy egyre ritkábban volt a közelemben másik futó. Fő, hogy a sötétség ellenére egyáltalán nem éreztem álmosságot. Nem emlékszem miken járt az eszem, miközben repültek az órák, de tudtam céltudatosan haladni előre és felfelé.

Lyrkia falunál komoly terülj-terülj asztal fogadott. Mellette 2 futó is szundikált. Csodáltam őket a bátorságukért, hogy el mernek aludni A Hegy előtt, de valószínű edzettek voltak erre is. Én nem terveztem alvást Spártáig, mert azután újraindulva nem tudnám folytatni kellő lendülettel. Itt volt leves, meleg étel, kávé és tea, de én nem akartam kísérletezni a gyomrommal, meg amúgy is bőven el voltam látva hazai kajákkal! Egyáltalán nem volt hűvös, így a forró teát sem tartottam szükségesnek. A pálya legmagasabb pontja felé haladva már messziről kivehetők voltak a felfelé kanyargó szerpentinút fényei. Megért volna egy fotót, de valaki más biztos lencsevégre kapta helyettem. Tempós gyaloglást és óvatos kocogást kombinálva haladtam felfelé, meglepően fáradtság mentesen. Sikerült is 1-2 sporttársat befogni felfelé menet. 159 KM-nél ér véget az aszfalt út és kezdődik a köves hegyi ösvény. Az ide küldött (2.) csomagomban volt az alap kaja mellett kabát, sapka, kesztyű is. Ekkor majdnem hajnali 3 óra volt mégsem fáztam, úgyhogy nem vettem fel őket, hanem visszaadtam a ruhatárba. Az egész verseny legnehezebb része következett, ahol előbb pár száz métert felfelé kellett lépcsőzni a köveken, aztán lefelé ereszkedni (futni?) a kavicsos szerpentinen. Felfelé még volt erőm mászni, de a talpam egyre jobban fájt a cipőn átérződő kövek szúrásától. A csúcson lévő ponton megdicsértek, hogy feljutottam, de a nehezebb számomra a lefelé menet volt. Durva szél fogadott a csúcstól, de a meleg ruhámért visszamenni már nyilván nem lehetett, sőt leérve a hegyről talán meg is szűnik majd. Míg felfelé menet max. egy futó ha megelőzött, a bátortalan lefelé araszolgatásom alatt 12 főt számoltam! Persze fő a biztonságos és ficam-mentes túljutás ezen a szakaszon. Erre a köves/sóderes ösvényre edzeni kellett volna, vagy terep futócipőt (túracipőt) hozni - gondoltam magamban. Végre leértem egy kis faluba és már ültem is le a ponton lévő kempingszékre. Persze több érkező futó is hozzám hasonlóan tett. Levettem a futócipőket és megmaszíroztam égő talpaimat. Közben rágcsáltam egy keveset, majd próbáltam lábra állni, de éreztem a combjaimban is merevség van a futástól eltérő, lefelé való oldalazó/fékező lépésektől. Tovább indulva épp lefelé vezetett az utunk, így tudtam gyakorolni a futó mozdulatokat, de ettől kezdve egészen a célig már sosem volt az a könnyed érzéssel haladás, mint a kőtengeren való átkelésem előtt. Néhány frissítőponton keresztül a pár percre leülés és nyújtás/combmasszírozás módszerrel igyekeztem regenerálódni minimális eredménnyel. A 172. KM után, Nestani településen tudatosodott bennem, hogy elértem a jövőbeli előzetes kvalifikációmentes indulási jogot. Persze ennek épp nem tudtam örülni, mivel a limitidőhöz mért tartalék időm 2 órán belülre (1:50-re) csökkent. Nem számít, ha nem megy a futás, vagy ha fáj, akkor is menni kell! Sétálva a hátralévő 70 KM legyűrése esélytelen. Míg ezen agyaltam, kezdett hajnalodni. Reméltem a világosság új energiával tölt majd fel és az eddig nem jelentkezett álmosság sem üti már fel a fejét délutánig! Hosszú vízszintes egyesek következtek az autópálya vonalával párhuzamosan. Szervezők egyik állomáson felajánlották, hagyjam náluk a fejlámpámat, ami csak felesleges súly a buksimon. Nyilván a fáradtságtól és a lassuló tempómon aggódva ezzel épp nem foglalkoztam, de elfogadtam és megköszöntem a lehetőséget. Hamarosan találkoztam Sznupival és innentől Spártáig többször egymást kerülgetve haladtunk. Utolsó (4.) egységcsomagomat a 195. KM-nél kaptam meg a napközbenre szánt és egyben utolsó tiszta futóruhámmal. Ekkor reggel 9 óra volt, 2óra és 10perc a szintidőn belül. A cipőt kivéve a teljes öltözetem lecseréltem és nyújtóztam 1-2 percet. Ez a depózás kicsit felpörgetett és tudtam már futni is. Persze nyomasztott, rengeteg van még hátra és amennyiben izomgörcs, vagy bármi más ok miatt elúszik a 2 óra előnyöm, vége a dalnak. Haladtam ahogy tudtam. Délelőtt még nem volt zavaró a forróság, de később már kezdett égetni a nap és nyilván a kiszáradt szemem is égett az alváshiánytól. Ismét jól estek a frissítőpontokon a hűsítő italok. Bár mindenki fáradtan haladt már, jó volt látni másokat és erőt meríteni egymás elszántságából. Jöttek megint az emelkedők, de ilyen tempónál már nem volt nagy jelentősége, fel, vagy vízszintesen kocogok. Emlékeim szerint az utolsó 30 KM-en megint sokszor láttam magyar szurkolókat az úton, főleg mert valamennyire összejött a mezőny és a kísérők a frissítőállomások mellett parkoltak le, várva a segített futóikat. Az utolsó nagy kontrollponton (223. KM) Rudolf Tomi nyugtatott, innen már sétával is meglesz. Persze nem hittem el neki. 23 KM, illetve 5 óra és egy hegymászás van még hátra. Ja, valaha tudtam másfél óra körüli félmarcsit futni, de ez most sétálva necces. Csak az a biztos, ha majd Leonidasz szobrát meglátom.

Egyre csak tűz a nap, biztos le is égett a bőröm itt-ott, de majd utólag foglalkozok ezzel, most haladjunk. Sétálok felfelé, beszélgetek külföldi futókkal, közben elküldöm a cél előtti utolsó sms-ben az állapotjelentést. A dombtető után vannak lefelé szakaszok, amiket tempósan megfutok, beérve korában utolérhetetlennek látszó résztvevőket. Végeláthatatlan, kanyargós út főleg lefelé, de hol van már az a Spárta? Errefelé már bárki emberfia integet, dudál és tapsol a futóknak. Egy versenybicajos srác lelassít és azt mondja szupersztár vagyok! A frissítőpontokon is azt hallom, tuti megcsinálod már innen. Kezdem elhinni. Edittel találkozom, akit már vagy 15 órája nem láttam. Már messziről megismerem a mozgását a lejtőn előttem, így sietek utolérni. Óriási küzdő Ő is, nem kételkedtem benne, hogy végig fogja csinálni! Mondom neki, nem értem a többszörös teljesítőket, mit élveznek ezen? Van, aki szerint ez egy futóünnep! Biztos bennem van a hiba, vagy csak érnem kell még!? Próbáljuk élvezni a versenyt - szólt Lőw András intelme az eligazításkor. Hát bevallom ez így 220 felett már nem ment nekem! Ahogy a Neoton slágere szól: "nem érzed a valóságot...". Végre házak, település, de ez még nem Spárta. Az 14 kilivel odébb van még. Márkus Öcsiék buzdítanak: "jól nézel ki Tomi, nem is vagy fáradt", pedig dehogynem. Kezdem unni a kocogást, mert így sosem lesz vége. Egy hosszú belátható lejtőn elindulok. Akik mellett elfutok, meglepődnek. Most nem is fáj annyira a combom. Elérek végre a város széléig, ahonnan még vagy 5 KM a cél. Most már meglehet ez! Bekéreszkedek a mosdóba egy étteremnél aztán kocogok a központ felé. Hosszúnak tűnik ez az utca. Végre meglátom az utolsó előtti pontot, ahol az erre az alkalomra vásárolt magyar zászló vár rám. Ugye nem keverték el a görögök? Előkotorják a szatyrot az aszal alól, míg elkortyolok egy utolsó pohár vizet. Kicsomagolom mi van a szatyorban, mosolyognak, tapsolnak. Már kevesebb, mint 2 KM. Bicajozó gyerekek előttünk mutatják az utat a főtér felé. Előttem egy japán férfi fut. Próbálok a tempójában haladni, vagy inkább lemaradni. Nem lenne sportszerű itt előzgetni, fitogtatni hogy van még bennem tartalék. Célbaérésért jöttem, de az időeredmény nem számít. Közben dobálom a kukába a zsebemben lévő maradékokat. Kissé emelkedik az utca mielőtt ráfordulnánk a szoborhoz vezető sétányra. Járókelők, vagy épp a boltban vásárolók mind a futókat éltetik. Fejünk felől az erkélyeken is tapsolnak a helyiek. Utolsó jobbkanyar és ott van a távolban a király szobra, akihez jöttünk! 

Ezres tömeg ünnepli a célba érőket az utca két oldalán. Kibontom a zászlót a fejem fölé és olyan tempóban futok, hogy lengesse a menetszél. Taps mindenfelől. Nekem, a számukra ismeretlen magyar futónak. Talán ilyen fogadtatásban lehetett részük a győztes csatából hazatérő hősöknek!? Aztán magyar szurkolókat is látok a tömegben. Könnyes szemel közeledek Leonidasz szobra elé. Pár lépcsőfok a végén. Néhány lépésnyire csak, de várnom kell, míg a japán kollégát fényképezik. Ez a pillanat elég is, hogy lenyugodjak. Cipő a chip-szőnyegre és meghajolhatok a király lába előtt. Egy korty víz az agyagedényből aztán megkapom fejemre a szimbolikus babérkoszorút. Hát MEGCSINÁLTAM!! 34 óra és 6 perc nonstop futás-kocogás-sétálás árán.

Jönnek újabb teljesítők, lépni kell tovább. Egy egészségügyis olyan határozottsággal kísér a közeli székhez, hogy nem tudok ellenkezni. Itt van Kulcsár Andris és Sznupi is. Gratulálunk egymásnak! Egy elsősegélyes leányzó már akarja is levenni a cipőmet. Mondom rendben vagyok, de rámparancsol pihenjek csak. Aztán egy fertőtlenítő lábmosás után szabadulok és mehetek a szállásunkra.

Fizikailag fárasztóbb volt mint gondoltam, de fejben talán kellően összeszedett tudtam lenni, így komolyabb holtpont nélkül "megúsztam", vagy el tudtam nyomni magamban a hátráltató érzéseket. A teljesítés mellett a legfontosabb számomra, hogy nem utáltam meg a futást hosszabb-rövidebb időre a megélt "szenvedések" miatt. Persze már érzem, minden eddigi ultrafutásomnál hosszabb időre van szükség a regenerálódásomhoz.

Gratulálok ezúton is a Spartathlonon célba ért és résztvevő futó-, segítő barátaimnak! Büszke vagyok, hogy egy csapatban szerepelhettem Velük 2014-ben! Még nem mondom, hogy jövőre Veletek ugyanott, de bármi megtörténhet!

Köszönöm a felkészülésemben engem támogatók segítségét, a rengeteg biztatást itthonról és a helyszínen, hogy hittetek a sikeres teljesítésemben! Öröm volt látni hazatérésem után, hogy a neten mekkora csapat töltötte a nekünk/nekem szurkolással azt a 2 napját és izgult értünk! Örök hála Anitának a "közvetítésért"!

Remélem ezen személyes beszámolóm bepillantást enged egy futó által átéltekbe azoknak, akik sosem vállalkoznának ilyen őrültségre, de kíváncsiak rá, másrészt segítek vele a leendő aspiránsoknak, hogyan álljanak hozzá. Természetesen bármilyen további kérdésben keressetek bizalommal!

Az 1. IronMan 70.3 Budapesten

Bár én inkább a futóversenyeken vagyok otthon, triatlonokon is részt vettem már váltóban. Így örültem a lehetőségnek, hogy a hazai pályán rendezett Ironman70.3-at belülről is "szemügyre vehetem" csapattagként.

Nevezésünk eldöntése előtt nem olvastam bővebben a rendezvényről, így az utolsó hetekben igyekeztem átböngészni a hivatalos oldalon elérhető infókat. A félmaratoni futótáv könnyen vállalható volt számomra, az útvonalat (Lágymányosi öböl-Műegyetem rakpart) pedig jól ismerem számos utcai futóeseményről.

Rajtcsomagok átvételére és terepszemlére péntek délután találkoztunk Tamással és Ferivel a helyszínen. Körbesétáltunk a már kialakított futósáv mellett és megnéztük a depózóna be-, és kijáratát, ahol a váltásokat kell majd megejtenünk. Körbenéztünk az Expo sátorban is, hogy lássuk milyen felszereléseket ajánlott beszerezni, ha profibb szinten űzné valaki e sportágat! Abban egyeztünk meg, hogy én másnap reggeli depózárásra még nem jövök, mivel nem lesz csomagom.

Reggel már a futáshoz öltözve mentem BKV-val és bemelegítő kocogással a helyszínre. Reméltem, hogy nem lesz eső a nap folyamán és megúszom szárazon! Az öbölpartra érve már nem értem el mobilon Feriéket, mivel a váltózónában voltak várva az egyéni résztvevők korosztályonkénti indítását követő csapatok rajtját. Futócimborákkal találkozva az öbölparton ültünk le az úszószámot nézni, majd Henit is felhívtam, hogy hol van, hisz ő is futóként szerepelt egy másik (cége) váltócsapatban.
Távolról nem lehetett felismerni a versenyzőket, csak a szakaszos rajtonként különbözött az úszósapkák színe. Meg azt lehetett látni, hogy az úszók kb. 99%-a neoprém ruhában megy. Amint lementek az úszások átsétáltunk az Expó sátorba nézelődni a kiállítók és üzletek standjait. Itt is több ismerőssel találkoztunk, akik vagy szintén váltó résztvevőként a futásra jöttek, vagy csak szurkolni és közelről látni a féltávú Ironman mezőnyt. Lassan hallani lehetett a hangosbemondóban, hogy az első hullámban rajtolt élmezőny már megkezdte a futást és itt fognak fordulni a közeli sétányon. Még beugrottunk egy falat tészta az Athlets Gardenbe, aztán ettől kezdve a kordon mellől szurkoltunk a sétányon futó és többnyire frissnek látszó egyéni versenyzőknek. Egyre nagyobb szurkoló tömeg gyűlt össze a közelben és a célkapu mellett felállított lelátón is. Mivel a félmaratoni futószámot 4 egyforma körben tették meg a versenyzők, a leggyorsabbak kb. 20 percenként újra feltűntek előttünk. Elég sok magyar szereplő volt a mezőnyben, akiket bíztathattunk.

Lassan közeledett a váltásra tervezett idő, így a pályát megkerülve átmentünk Henivel a szintén futásra várók közé a bringás depó melletti füves térre. Laza bemelegítő futás után leültünk beszélgetni a csapattársak érkezéséig. Mindenkinek tetszett a szervezés és jó kalandnak tartották e csapatban teljesítési lehetőséget, akkor is ha furcsának tűnik azután elindulni a saját számunkra, hogy az egyéniek már régen célba értek. Érezhető volt, hogy az itt résztvevők többsége nem vérre menő csatának tekintette a versenyt, csak baráti-, vagy céges csapatként jött el próbára tenni magát. 70 csapatváltó nevezett összesen és a kerékpáros emberek sorban érkeztek a váltópontra. Heni csapattársa előbb jött mint az enyém, így futásnak eredhetett. Hamarosan megpillantottam Ferit és a bokára rögzíthető chip átvétele után neki is vághattam a rám eső feladatnak. Az első métereken a kerékpáros depó mellett a füvön kellett haladni, ami furcsa volt az aszfaltfutáshoz szokott lábamnak. A tényleges pályára érve sok már kevésbé friss futó közé keveredtem és az aluljárós rész szűkössége miatt figyelmesen kellett haladni. Az út kiszélesedése után már tudtam gyorsulni és saját tempóra váltani. Rögtön itt láttam az első frissítőasztalt rengeteg diák szervezővel, akik a magyar mellett angolul is kínálták a választékot a versenyzőknek és közben persze szurkoltak is mindenkinek. A futókör legnagyobb része a felső rakparton haladt egyenesen a fordítópontig, ami a Műegyetem Gellért tér felőli végénél volt. Heni már visszafelé futott, mikor először megláttam. Innentől kezdve mindig integettünk egymásnak. A fordítópont előtt állították fel a második frissítőasztalt, ami kellően hosszan lett elnyújtva, így nem akadályozták egymás útját a versenyzők, ha hozzá akartak férni. Itt is sok szervező buzdított minket a frissítők kínálása mellett. A 21 kilométeres távot 4 körben kellett lefutnunk, amit úgy számoltak, hogy a fordítóponton való áthaladás után minden körben más-más színű gumit kellett a csuklónkra-karunkra tenni. A célzónába a 4 szín megléte után irányítottak a szervezők. A visszafelé út már jó tempóban ment. Sikerült kellően bemelegednem és élvezni a futást. Sok ismerőst láttam a rakparton is szurkolni nekünk. Jó volt minden körben találkozni velük és kapni a bíztató szavakat, a pályán ugyanis a legtöbb egyéni versenyző már eddigre célba ért és a széles rakparton nem volt sűrű a mezőny. Nem úgy az aluljáróban, ahol ismét összesűrűsödtek az oda-vissza haladó versenytársak. Rövid füves szakasz után a park sétányán volt a befutózóna mellett a 2. fordítópont, majd kezdhettük a következő kört. Ezen a pár száz méteren sok szurkoló zsúfolódott össze, akik karnyújtásnyira tőlünk kiabáltak felénk a kordon mellől. A második körben már ittam egy pohár vizet és ettem egy szelet banánt, mielőtt még jobban szomjas lennék az esőt valószínűsítő előrejelzésektől eltérően kellemes hőmérsékletű délutánon. Körről körre egyre kevesebben maradtunk a futópályán, de a rakparton drukkolók szerencsére továbbra is lelkesen bíztattak minket.

Úgy éreztem jó tempóban tudok haladni és másfél óra körül lehet majd az eredményem, de az órát nem néztem, mivel a pontos rajtolási időmet nem jegyeztem meg. Az utolsó körre az egymással többször szembetalálkozó versenyzőkkel is hajráztunk egymásnak. Az utolsó műegyetemi frissítőasztalról még kértem egy korty vizet, majd a 4. színes szalagot is begyűjtve nyargaltam a cél felé. Az utolsó méterekre összeállt a csapatunk és együtt léptük át a chip-szőnyeget 5 óra 49 perccel az indulás után. Félmaratoni futóidőm az érzettnél valamivel lassabb lett (1 óra 37 perc). Az eredménytáblázatba a 70 váltócsapat közül a 47. helyre értünk be hármunk teljesítményével.

Összességében nagy élmény volt, ami így csapatban indulva nem is olyan megterhelő. Csak ajánlani tudom jövő évre mindenkinek!

Balatonman - Váltóban - 2014.06.14. Balatonfüred

Eljött a pillanat, hogy a triatlont is kipróbáljuk... Voltunk már futóversenyeken, jártunk közösen úszni, sőt tekerni is szoktunk - így felmerült az ötlet, hogy próbáljuk ki az Ironman középtávját - váltóban.

3 váltót neveztünk be:

- Zebra futóklub: Anita és Berni

- Zebra Páros: Virág és Gábor

- Zebra trió: Andi, Attila és Tamás

Táv: 1,9 úszás, 91 km bringa és 21 km futás

Pénteken utaztunk le Balatonfüredre, itt volt szállásunk a verseny központtól pár száz méterre. Sajnos a péntek 13 nekünk sem hozott szerencsét: az utazást követően már az udvarban álltunk és pakoltunk volna ki, amikor Gábor autója bezárt - csak sajnos a kulcs a műszerfalon hevert... A pótkulcsot meg kellett szereznünk, mert minden ruhánk az autóban volt. Szerencsére Mikiék bevállalták a segítést, így félúton, Székesfehérváron találkoztunk velük. Közben a többi váltó a tészta partyra ment és a technikai értekezletre. Miután visszaértünk, kipakoltunk az autóból, majd még elugrottunk a Tesco-ba vásárolni. Visszaérkezés után még beszélgetés a másnapról, egyeztetések, rajtcsomagok szétosztása...

Szombat - a verseny napja

Reggel korán keltünk, mert 8-ra volt a rajt meghirdetve, de előtte még be kellett depózni. Összekészülődés után a három úszó (Gábor, Andi és én), valamint az első bicajosok (Anita, Virág és Attila), valamint Tamás kísérőként lementünk. A depóhoz sorba kellett állni, de elég gyorsan haladtunk előre. Megnézték a bicajokat, a úszók kaptak a kézfejükre filccel rajtszámot, majd megkerestük a helyünket a depóban - a depó másik végében volt - közel a "kijárathoz". Miután lepakoltunk, elindultunk a rajtzónához - a szervezők már terelgették ki az úszókat, mert késésben voltunk. Majd be is mondták, hogy a rajt 10 perccel később lesz. Bemelegítettünk kicsit, aztán készült rólunk még fotó is.

Aztán jött az utasítás, hogy mindenki menjen be a vízbe. A kinti időjárás megfelelő volt, kicsit izgultam, h a víz hideg lesz - de nem volt az. A másik ok, ami miatt izgultam - hogy sikerüljön az úszást szintidőn belül teljesíteni. 

Egy "háromszög" alakú pálya volt kijelölve a Balatonban, vízbeszálláskor nem is láttam a távolban a fehér bójákat...Aztán elrajtoltunk... Az első métereken nagy volt a tömeg, mindenki próbált helyezkedni, hogy szabad területen tudjon úszni. Egy darabig hárman együtt úsztunk, majd Gábor ott hagyott bennünket. Andival közel azonos tempóban haladtunk, de nem közvetlenül egymás mellett. Ami vigasztalt, hogy nem én voltam a legutolsó, s a bója, ha lassan is, de közeledett. Az első bója 850 m-re volt kihelyezve, 25 perc kellett ennek eléréséhez - viszont itt megnyugodtam. Tudtam, ha nem jön közbe lábgörcs, vagy egyéb probléma, akkor simán meglesz szintidőn belül. 200 m volt a következő bója, majd újabb fordító - s már a felén túl voltunk. Nem éreztem magamat fáradni, ez jó hír volt - sőt tudtam még a tempón néha gyorsítani is. Ezen a szakaszon Andit én is beelőztem, Gábort már nem is láttam, annyira megelőzött bennünket. A part egyre jobban közeledett, egyre jobban lehetett hallani spíkert és a zenét - ez plusz erőt adott. Beérve a célba, a partraszállásom nem volt túl sikeres. Nagyon bevertem a térdemet a deszkába, így nehezen tudtam a vízből kijönni - de voltak segítők. És jöhetett a futás a kavicsokon mezítláb a depó végéig - sajnos ez nem ment jól, ismételt időveszteség... Sőt ezen a szakaszon még Andi is beelőzött - így Anita harmadikként indult el az első kör tekerésre.

Mi hárman visszamentünk a szállásra, Tamással együtt - gyors zuhany, átöltözés, reggeli.Miután összekészülődtünk eltekertünk a bicajos váltópontra.

Attila ért vissza elsőként, Tamás váltotta. Gáborral mi Attilát jól kifaggattuk arról, hogy mi vár ránk. Másodikként Virág érkezett, így Gábor is elindult. Nemsokkal utána jött Anita is, így elindulhattam én is. Az egy főre jutó táv 45,5 km volt. Az első szakasz (10 km) emelkedő, aminek a tetejét már csak szálkázva tudtam teljesíteni - de felértem. Itt az emelkedőn értem utol Gábort, és Sanyit - aki Speciál távon indult. Próbáltam tempósan haladni, ebben segítségemre voltak a lejtők is. Tótvázson yútán volt egy kitérő, aminek a végében egy fordító volt, tehát ezen a szakaszon szembe is jöttek bringások. Itt találkoztam Tamással - ő már szembe jött velem - így sejtettem, hogy őt már nem fogom tudni utolérni. Találkoztam ezen a szakaszon más ismerőssel is, pl. Mészáros Ferivel. A szakasz "hullámvasutas" volt, emelkedők - lejtők váltották egymást. Vöröstó végében, nemsokkal a fordító előtt, az emelkedő "KÖZEPÉN" volt a frissítőpont - nem volt túl logikus iderakni. Mindegy, megálltam, ettem-ittam - majd folytattam a tekerést. A fordító után jöhetett a visszafelé tekerés - az előző útvonal inverze: ahol akkor emelkedett, ott most gurulás volt, ahol az előbb gurultunk, ott most domb volt előttünk. Útközben találkoztam Gáborral, ő még a frissítő felé tartott. Visszaérve az elágazóba, irány Balatonfüred - egy nagyon jó minőségű lejtő következett. Hagytam is a Cube-ot gurulni, s sikerült sebességrekordot döntenem: 47,6 km/h. Aztán jött egy ismerős útszakasz Aszófőig, az is lejtős - ezen az úton szoktunk felfelé kaptatni az Ultrabalatonon. Aszófő után megint dimbes-dombos volt a táj, s ezt még megspékelte egy kis szembe szél. De tekertem, ahogy bírtam - s a tervemet sikerült teljesíteni. 2 órán belül akartam a kört letudni, ez sikerült is - de nem volt elég a kapuig érni, le kellett tekerni a depóig, hisz a futás ott kezdődött. 2:03:46 tekerés után adtam át Anitának a chipet, total tekerési időnk 4:22:24 volt, így Anita is jó idő tekert.
Míg Anita megkezdte a futást, én visszamentem a szállásra - a Cube-ot a depóban kellett hagynom. A cipőmet levettem, így zokniban gyalogoltam. A szálláson átöltöztem, annyira nem kellett rohannom, mert Anita bevállalta az első 3 kört. Lementem a váltózónába, s vártam Anitára. Közben szurkoltam a másik két váltónk futójának is. A 3 fős váltó célba ért, majd jött Anita és jelezte, hogy most lendületben van, fut még egy kört, én meg várjak. Annyira nem bántam, mert így tuti csak egy kört kellett futnom. Mikor megjött átadta a chipet, aztán elindultam.

3156 m futás várt rám, annyira nem volt vészes. Szerencsére a nap elbújt a felhők mögé, így elviselhető volt az idő is. Az út egyik szakaszán útépítés zajlott, máshol turistákat kellett kerülgetni - szóval volt minden. A fordító után volt egy szakasz "terepfutás" is, erről nem szólt egyik leírás sem. Az itteni frissítőpontnál volt chipszőnyeg is, itt ellenőrizték, hogy mindenki teljes kört futott-e. Ittam egyet, meg fogtam egy frissítő szivacsot, aztán futás tovább. Visszaérve a sétányra, próbáltam kicsit gyorsítani, szerettem volna fél órán belül teljesíteni a kört. A szurkolók biztatása is adott még egy kis erőt, így 0:26:41 alatt beértem, s visszaadhattam Anitának a rajtszámot és a chipet - hogy ő még egy utolsó kört teljesítsen. A váltózónából kijöttem, s átmentem a célegyenes oldalára a kordonokon túli részre. Mire átverekedtem magam, már nem kellett sokat várnom Anitára. Az utolsó métereket közösen, kézen fogva futottuk le - s nagyon örültünk a sikeres teljesítésnek. Anita jó futásának köszönhetően 2:21:27 alatt teljesítettük a félmaratont.

S teljesült a tervünk is: 8 órán belül teljesítettük a teljes távot.

Total időeredményünk: 7:49:53, 

ezzel a 36. helyen végeztünk a kötetlen váltók kategóriában

Nem sokkal utánunk a harmadik váltónk is célba ért, így mindhárom zebraváltó sikerrel vette az első Triatlon versenyét.

 

Szép volt, jó volt, jövőre Veletek ugyanitt!