Hogyan jutottam el Athénból Spártába
Spartathlonról talán 2010-ben hallottam először, hogy ez az egyik leghíresebb ultrafutó verseny a klasszikus görög történetet felelevenítve, mely szerint Athénból egy futárt (Pheidippidesz) küldtek Leonidasz spártai királyhoz. Szegénynek visszafelé is kellett futnia, mint tudjuk a negatív hírrel (Spárta nem segíti ki Athént a perzsákkal szemben). A résztvevőktől ez nem elvárt, csak néhány évente (mint idén is) van egy-egy mindenre elszánt jelentkező, aki ragaszkodik a korhű teljesítés reprodukálásához!
Persze, mint amatőr maratoni futó, akkoriban még csak olvasgattam ilyen témákról. Vagy a (MAC) klubbeli ”ászoktól”, mint Kovács Imó és Tóth Attila hallottam sztorikat. Az, hogy egyszer én is benevezzek rá, olyan hihetetlennek tűnt, mint eljutni a Marsra. Aztán évek alatt a maratoni távok lefutása már hétvégi programmá vált számomra és növelve a távokat el mertem indultam ultra versenyeken is. UltraBalatonnak a korábbi csapatban teljesítés helyett már egyéniben is nekivágtam és 2. alkalommal, 2013-ban célba is értem 27óra 32perces időeredménnyel. Erről ősszel kikértem a szervezőktől a hivatalos nyilatkozatot, mellyel mint egyik (vagylagos) alapfeltétel regisztrálni tudtam a Spartathlonra. Megérdeklődtem korábbi magyar teljesítőktől a nevezési tudnivalókat, feltételeket és amint lehetett 2014. januárban regisztráltam a hivatalos honlapon. Szokás szerint nagy volt a túljelentkezés, így a nevezésem érvényességéről szóló visszaigazolás csak 2 héttel később lett végleges. Végre lehetett volna megkönnyebbülni/hátradőlni, hogy sínen van a dolog, de ehelyett kezdődött a tervezési szakasz rengeteg ismeretlen tényezővel, mit-mennyit-merre-hogyan kell edzeni egy ilyen brutál igénybevételre!? Körvonalazódtak bennem elképzelések sok-sok KM szintes és melegben futásról, aztán az idő múlása más edzésmunkát, többnyire aszfaltos versenyszerepléseket hozott. Több hosszú versenyen is elindultam idén -mint az Optivita versenysorozat 12-, 24 órás állomásai, UltraBalaton, EMU 6 napos, Kladnó 24 órás - de ezeken nem produkáltam maradandót, mert vagy épp a versenyzési kedv hiányzott belőlem, vagy a közeli következő esemény előtt nem szerettem volna magam lestrapálni. Az UB-n 24-25 óra közötti tervet tűztem ki magam elé, de az indulás után pár órával (korábban sosem tapasztalt) achilles-in fájdalmak miatt előbb csak lassítottam, aztán éjszaka Fonyódon inkább abba is hagytam a sétálgatást, mondván futni jöttem, sőt idén amúgyis bármit hajlandó vagyok”eldobni” egy Spartathlon célbaérés reményében. Augusztusban kezdett tudatosodni bennem, hogy a januárban volt elképzeléseket nem sikerült maradéktalanul véghezvinni, de innentől inkább a ”kevesebb néha több” elvet próbáltam magamévá tenni, vagyis hogy már nem szabad sokat futni és maradandó sérüléseket kockáztatni. A komolytalan idei eredményeimet és az elbizonytalanító gondolatokat elhessegetve mantraként szuggeráltam magamba a tényeket:
-rengeteg ultra versenytapasztalatot gyűjtöttem be az elmúlt 2 évben
-idén 4700, az elmúlt 12 hónapban kb. 5800 KM-t gyűrtem le
-sokat tanultam nálam rutinosabb ultrásoktól, akik tanácsaikkal láttak el (Toncsi, Bögi Sanyi, Imó és még sokan mások)
-ha kell, fejben erősebb vagyok, mint fizikailag (és ez lesz az a verseny, ahol bizonyíthatom)
-sokan hisznek bennem és fognak szurkolni nekem:)
EZ KELLŐ MUNÍCIÓ KELL LEGYEN FÉL GÖRÖGORSZÁG ÁTFUTÁSÁHOZ IS!!
Az utolsó hetekben ismét átolvastam a hivatalos honlapon elérhető versenyszabályzatot. Ez viszonylag gyorsan ment, mert a nagyobbik része az autós kísérőkre vonatkozott, én pedig (környezetem intelmei ellenére) kísérő nélkül terveztem nekivágni a teljesítésnek, ahogy az eddigi ultra távoknak is. Fontos infó, hogy a 246 KM-es távon 74 ellenőrzőponton kell áthaladni. Így 4-5 KM-enként van kisebb-nagyobb evés-ivás lehetőség és szervezői, szükség esetén elsősegély lehetőség. Ezen pontok bármelyikére előreküldhet magának megcímzett csomagot a futó, melyet a rajtszáma alapján tud megkapni (a fel nem használt, vagy kiesett versenyzők csomagjait a végén Spártában visszaadják). A szintrajzot már hónapokkal korábban is kinyomtattam és néha-néha ránézve igyekeztem barátkozni a gondolattal, hogy az éjszakai program komoly szintkülönbséggel ”viaskodás” lesz. Korábbi évek beszámolóiból is szemezgettem, hogy futásom tervezéséhez infókat gyűjtsek, de túl részletekbe menő utánajárásra azért sem szántam időt, nehogy mások negatív élményei, ”félelmei” beépüljenek a várakozásaimba és gátolják az önfeledt (talán kissé naiv) starthoz állási reményeimet. (ennek meg is lett a böjtje, de erről majd később…)
Egyik Spartathlonnal kapcsolatos lapon találtam az alábbi listát, mely a háromszoros győztes svéd Rune Larsson tanácsait sorolja fel. Jól összefoglalta az általam korábban is hallott ajánlásokat, így a falinaptáram mellé kiragasztottam és pár naponta újraolvasva igyekeztem agyamba vésni ezeket. A sikerre pályázó Spartathlon versenyző:
- Olyan felkészülést tud maga mögött, mely révén 10 órán belül képes 100 kilométert lefutni. Aki 10 órán kívüli 100 kilométert fut, rossz esélyekkel indul, annak, aki 9 órán belül futja, jó esélyei vannak.
- Maximum egy övtáskányi terhet visz, és lehetőleg innivalót sem cipel, hanem a frissítőállomások kínálatára hagyatkozik.
- Cipelés helyett érdemes előreküldeni a felszerelést. Larsson három különböző pontra küldte előre az éjszaka használt meleg ruháit.
- Az éjszakai világításhoz fejlámpát használ. Ebből a négy LED-es a legjobb.
- Minél többet eszik, inkább többször keveset, többféle ételből.
- A verseny során jelentős, a testsúly közel 25%-ának megfelelő folyadékot iszik.
- A kiizzadt sót rendszeresen pótolja. Ezt legjobb sótablettával tenni, de az egyszerű konyhasó is megfelelő.
- A lehető legkevesebb időt tölti a frissítőállomásokon.
- Felkészül arra, hogy átmeneti gyomorproblémái lesznek, és ezekre tudatosan készül. A felmerülő problémák idővel megoldódnak, a pánik felesleges erőpocsékolás.
- Kimerültség esetén és evés közben gyalogol.
- Az emelkedőkön nem fut, csak a sík és lejtős szakaszokat futja meg.
- Egyértelmű célt tűz ki maga elé, ami Spártával kapcsolatos, és ezt a célt folyamatosan szem előtt tartja.
- Élvezi a versenyt.
Az utolsó vacsorán úgy éreztem, a többség feszültebb, mint én. Addigra valahogy sikerült egy nyugodt lelkiállapotba kerülnöm. Tudtam, már nem lehet semmit hozzátenni eddigi felkészülésemhez, inkább egy minél mélyebb alvásra kell törekedni a 36 órán túl tartó ébrenlét előtt! Kikészítettem a starthoz szánt dolgokat, minden mást elcsomagoltam a gyors hajnali kiköltözéshez. Fél 10 felé kerültem ágyba és esti mese gyanánt a barátaimtól kapott buzdító sms-ek olvasgatására hunytam le a szemem.
felszerelések, csomagolás:
A repülés előtti héten a meteorológiai infókhoz igazítva válogattam, milyen futóruhákat vigyek magammal. Hosszú távú versenyekre mindig bicajos mezekben szoktam menni, aminek a hátán lévő zsebekben a futás akadályozása nélkül elférnek a minimális magamnál tartandó dolgok. Most is ezt a módszert választottam, hiszen ennél nagyobb súlyt magammal cipelni már úgyis hátráltatna. Kell ugye egy napközbeni szett, ami jó a napfelkelte előtti reggeli hűvösben és a felmelegedő, de akár esősre váltó pénteki nap folyamán. Ha bőrig ázás lenne napközben, akkor bár jó lenne gyorsan száraz ruhára váltani, esetleg cipőt is cserélni, ez kísérő nélkül nyilván megoldhatatlan. Vagyis sötétedésig ugyanabban a futócuccban fogok menni, de viszek magammal egy pehely súlyú nylon poncsót, ami útközbeni esőkor könnyen felvehető, majd zsebbe gyűrhető (ez a módszer a 2013-as UB-n bevált). Váltás száraz hosszúnadrágot és hosszú ujjú mezt, láthatósági mellényt, valamint a fejlámpát előre kell küldeni oda ahol kb. rám sötétedik majd. Ennek pontos meghatározása persze nem egyszerű, így a tuti tipp a lehető legközelebbre küldeni (ezt például elszúrtam!). Második réteg meleg ruhát a hegytető elé javasolt előreküldeni, hisz a legmagasabb ponton hűvös lehet, de ezzel az öltözékkel át lehet vészelni az esetleg fagyos hajnali órákat, amikor az álmosság miatt még jobban didereghet az ember. Csomagoltam egy őszi technikai futósapkát és egy futókesztyűt is, biztos ami biztos alapon! Másnap délelőttre ismét rövidnadrág+rövid ujjú bicajos mez kombinációt szántam, egyrészt bízva benne, hogy élve odaérek, másrészt pedig a napközbenre várható melegebb miatt. Utolsó héten a korábbi évek fotóit átpörgetve láttam többeken úgynevezett légiós sapkát, ami hasznos lehet erős napsütésben a leégés ellen. Gyors telefonálgatás után a 2. budapesti szaküzletben szerencsémre találtam ilyet az aktuális kínálatban, fehér színben. E mellett vittem egy másik baseball sapkát is tartalékba. Futócipőből 2 párat vittem magammal Athénba. Az egyik a verseny nagyobbik részére szánt, szinte új (kb. 30 kilit megtett) ASICS az általam leggyakrabban használt 21x0 sorozatból. A másik egy bejáratott (400+ KM-t futott) ASICS Kayano19-es. Ezt az 1. számú cipő elázása utánra, vagy a fájó lábamra a verseny második felére lecserélni gondoltam előzetesen. Ennek a pontnak a kimatekolása persze nem kis bravúr lett volna. Aztán amikor a championchipet megkaptuk a rajtszám felvételkor és rájöttem, hogy nem akarok majd az átfűzésével sz@rakodni futás közben, végleg a cipőcsere nélküli változat mellett döntöttem. Évek óta kompressziós zoknikat használok az ultrázáshoz. Ezekből 3 pár volt nálam a teljes távra.
Szerda délelőtt, mielőtt végleg zártam volna a kézipoggyászként vitt hátizsákot, még egyszer utoljára ránéztem a neten a görögországi időjárás-előrejelzésekre. egyértelműen esőt jósoltak a Korinthoszi csatornától délre, versenyünk nagyobbik részére. Esőruha bepakolva, esős hosszú futásaim voltak: Hát Legyen... Valahogy az az érzetem volt már hetek óta, hogy nem forróságban fogunk futni a versenyen, így a melegben való edzéseknek nem most fogom hasznát venni.
Nálam profibbak a gélekre esküsznek ilyen embert próbáló távok leküzdéséhez, de én még nem éreztem magamban a késztetést ezek használatba vételére, másrészt sajnáltam az időt a tesztelésre fordítani. Mondhatni alacsony a súlyom (60kg/174 cm) így maratonoknál hosszabb távokat csak folyamatos evéssel tudom végigcsinálni anélkül, hogy az éhségérzet elvegye az erőmet és a hangulatomat a további futástól. Spartathlonon a korábbi ultráimon kikísérletezett töpörtyű-szárazkolbász-diákcsemege(olajos magvak+aszalt gyümölcsök) mixet szántam az energiapótlás alapjául. Ehhez a hazai alapanyagot itthonról biztosítottam!
A magammal vitt Nestle müzliszelet választékot még egy athéni ABC-ből kiegészítettem néhány ismeretlen márkájúval, plusz vettem kólát és kekszet az előreküldendő csomagjaimba. Ezeken túl a hivatalos frissítőpontok választékára alapozhattam, ami számomra nem tűnt komolynak. Nyilván arra számítanak, a futók többsége úgyis egyedileg gondoskodik magáról megszokott "anyagokból". Innen elsősorban vizet, néha jeget, később kólát, illetve folyamatosan édes/sós kekszeket + mazsolát fogyasztottam. Bár teszteltem előzetesen edzéseimen a kulacstartóval futást, nem tudtam megszeretni. Másfelől a 4-5 kilométerenkénti frissítőpont sűrűség elégségesnek látszott üveg cipelése nélkül. Végül arany középútként egy sportkupakos 0,33 literes flakont vittem magammal. Bár úgy terveztem, ha zavar majd eldobom, végig velem ”utazott” a kezemben, vagy üresen a zsebemben Leonidasz lábáig! Az is látszott, mennyire jót tesz az ujjaim elerőtlenedése ellen, ha "szorongatok" valamit egy ilyen hosszú futás közben.
Ezek mellett magnézium és kalcium tablettákat is tartottam magamnál a zsebemben. Előbbieket 2, míg az utóbbit kb. 3 óránként akartam beszedni, ha épp el nem feledkeztem róla a futásra koncentrálás közepette. Csütörtök ebéd után véglegesítettem az állomásokra előreküldendő 4+1 csomagomat szobatársam Remo (korábbi Spartathlon teljesítő) tanácsait megszívlelve az alábbiak szerint:
81.KM: 3 db müzli, kolbász+töpörtyű+diákcsemege mix, 10db-os pzs, nedves törlőkendő
123.KM: lásd 81.KM + keksz, fejlámpa, tartalékelemek, csere hosszú ujjú mez és futónadrág, láthatósági mellény, 0,5L cserepalack
159.KM: lásd 81.KM + keksz, tartalékelem, meleg futópulcsi, futósál, sapka, kesztyű, Mg-, Ca tabletta, 0,5L cola
195.KM: lásd 81.KM + keksz, teljes rövid ujjú csereruha szett, kompressziós zokni, 0,5L cola
244.KM: 120x80 cm-es piros-fehér-zöld zászló (célbaérés esetére!)
az út Spártáig:
A nagy nap hajnalán fél5-kor csörgött az óra, de addigra már ébren voltam. 6:00-ra kellett a szobából kiöltözve útra készen a szálloda előtti buszra szállnunk, hogy az Akropolisz lábánál lévő starthelyre vigyen bennünket. Így lett volna idő reggelizni, de mivel a minimális felhozatal (gabonapehely, tej, kávé, narancslé) számomra használhatatlan volt, gyorsan vissza is tértem a szobába és elmajszoltam az utolsó banánt és egy snickers szeletet. A rajt előtti utolsó órára még egy csokit vittem magammal és egy kis üveg vizet.
Szemerkélt az eső, ami miatt sokan esőkabátot húztak, vagy nylon köpenyt. Bár az útra magammal vitt nylon poncsó a zsebemben volt, nem akartam felvenni, mert annyira nem éreztem nagy szeműnek az esőt, hogy eláztassa a ruhámat, másrészt langyos volt a hőmérséklet, amitől csak beleizzadtam volna. A csoki befalása után csak az útközben zsebben elférő dolgok maradtak: poncsó, 3 müzli, 1 marék töpörtyű+diákcsemege, Mg+Ca, 10-es papírzsepi, mobiltelefon. Futóórámat egy csuklópántra tettem, megelőzendő a bőr kidörzsölését a 2 nap alatt. Csak az idő figyelésére akartam használni útközben. Okos funkcióit, mint pulzusmérés, GPS, stb. nem is aktiváltam, úgysem bírná ki 12 órán túl. Bár a légiós sapkát napsütés ellen szereztem be, az esőtől is jól véd, így praktikus útitársam lett mindvégig.
Fél 7 körül a magyar indulók és kísérőik az ókori színház falánál gyülekeztek egy utolsó csoportképhez, majd egymásnak vidáman jó utat és sikeres célba érést kívánva araszoltunk a startvonal felé. Megható pillanatok, már ezekért megérte annyit edzeni, hogy itt állhasson valaki. Úgy éreztem minimális, akár egy maratoni verseny rajtjánál megszokottnál is kisebb izgalom jár csak át. Érthető, hisz itt állok zöldfülűként a sötétben és esőben a világ ultrafutó elitje közt az esélytelenek nyugalmával. Körülöttem a legrátermettebb futók, de tudjuk (ahogy minden évben, úgy idén is) csak egy részük járhat sikerrel. Felettem az Akropolisz, mely a több ezer éves görög történelem, sokak szerint egyben az európai kultúra kiindulópontja. Én meg olyan kicsi vagyok, az előttem álló út hosszú és gyötrelmes. De nem szabad ezeken agyalni! Most a Cél kell, hogy előttem lebegjen: ha nem ér valamilyen baleset, mindent el kell követnem a másnapra Spártába éréshez. Fotók helyett élőben látni Leonidasz szobrát, - aki a legenda szerint - anno nem ismert félelmet, se lehetetlent.
Végre nekiiramodhattunk! Az eső kezdett alábbhagyni, de a vizes járdán és díszköveken azért figyeltem a lépéseimre, nehogy megcsússzak már az első kilométeren. Ne fusd el az elejét, hallottam az örök tanácsot társaimtól, amint elhaladtam mellettük. De tudtam magamtól is, erre minden korábbi versenynél jobban kell figyelni. Aki az erős rajt miatt fáradtan ér el az első 100 KM-hez, nem sok esélye marad a befejezésre. Szóval magamhoz képest mérsékelten indultam, de a szokásos bemelegítésre azért szükségem volt. Negyed óra elteltével kezdett kivilágosodni, amint a péntek reggeli éledező forgalomban futottunk a szélső sávban Athén külvárosai felé. Lassan kezdett szétnyúlni a mezőny, én igyekeztem nem felvenni a körülöttem haladók tempóját, hanem saját ritmusban menni. Ez azzal járt, hogy szép lassan Pecsenye majd Szilvi elé kerültem. Ekkor elgondolkodtam, lehet túl gyorsan haladok, de ezt éreztem a fáradtságmentes ideális tempónak, sőt sok lejtő is volt ezen a részen, amin könnyedén lendületet lehetett venni. Amint a pálya a város széli raktárak és benzinkutak után kiért a tengerpartra és mérsékeltem a sebességem, Szilviék könnyedén beszélgetve haladtak el mellettem, helyreállt a sorrend. A kísérőautókból már ekkortól kaptuk a biztató szavakat. Én többektől a tanácsot, hogy lassítsak! Az első ellenőrző pont ahol a segítők találkozhattak futójukkal, még odébb volt a 42. KM-nél. Az út nem volt a legideálisabb, mivel a sztráda szélén futni karnyújtásnyira a teherautóktól elég zajos és büdös. Tudtam egyszer vége lesz ennek a forgalmas szakasznak és csendesebb rész következik majd. 21 KM-nél volt egy chip kontrollos frissítőpont, ahol letérhettünk a főútról. Itt minimális evést-ivást engedélyeztem magamnak, aztán továbbkocogtam a jelzett irányba. A tervem az volt, hogy az első vízválasztó pontot, a Korinthoszi csatorna utáni 81. KM-t 7,5-8 órával a rajt után elérjem és kellő plusz időt gyűjtsek be a továbbiakra. Aki nem ér oda a 9 és fél órás limit időre, azt a szervezők kizárják a további versenyzésből. Korábbi tapasztalatom is az volt, hogy 8 órát még nagyobb megállás és evés nélkül meg tudok tenni. Így a csatornáig a nálam lévő kajákat majszoltam folyamatosan, hozzá a frissítőpontokról vizet, izóitalt.
Miután elhagytuk a kőolaj-finomítók nem épp turista-csalogató környékét, a tengerparti domboldalban kanyargó régi országúton futottunk tovább. Itt kisebb volt már a forgalom, hisz aki teheti, inkább az autópályán halad e lassú és kátyúkkal teli út helyett. Nekünk futóknak viszont pont jó. Itt kicsit épp rácsodálkoztam a tenger színeire és a beszámolókból kihagyhatatlan, oldalára fordult hajó látványára, amikor Remo (athéni szobatársam) vidáman elsuhant mellettem. Ahogy a megarai ellenőrző ponthoz közeledtem, sötét felhők kezdtek gyülekezni felettünk. Amint az asztalról frissítve elindultam volna és pár szót váltottam az Editet kísérő Márkus Öcsivel és Máró Csabával, el is indult az égi áldás. Persze nem volt mit tenni, mint menni tovább rendületlenül. Kiérve egy enyhén emelkedő, többsávos országútra vékony vízrétegen kocogtam. Körbenézve azt láttam, hamar el fog menni felőlünk ez a zápor, így a nylon esőkabátomat inkább nem vettem fel, mert csak beleizzadnék. Szerencsére igazam lett és az eső elállta után ki is sütött a nap, így egész gyorsan megszáradtam. 55 KM körül lehetett, hogy egy szakadék szélén álló frissítőpontnál annyira megtetszett a napsütötte kék tenger és a távoli szigetek látványa, hogy ezt szóvá is tettem az engem izóitallal kínáló szervezőknek. Persze büszkeséggel töltötte el őket hazájuk dicsérete, ezért rögtön hellyel kínáltak, pihenjek meg náluk és beszélgessünk. Nem vagyok fáradt és amúgy épp versenyezni jöttem - mondtam, majd búcsút intettem nekik. Dél utánra hirtelen forróság lett, így a frissítőpontok között a palackomból is kortyolgattam folyamatosan, tudván a folyadékpótlás az egyik legfontosabb elem a túléléshez. A Sznupit segítő Rudolf Tomi mondta egyik pontnál, hogy vegyek jeget hűteni. Nem rakják ki az asztalra, hanem kérni kell tőlük. Megnéztem milyen zsákból adják az asztal alól és innentől inkább kiszolgáltam magam, minthogy magyarázkodással töltsem a drága időmet. 3-4 ponton vettem jeget, amit elrágcsáltam, illetve tettem a kulacsba is, aztán abbahagytam, mert nem éreztem annyira szükségét, mint amennyi időbe került szórakozni vele és a tűző nap is csillapodott valamelyest, vagy csak én nem éreztem már zavarónak. A még nálam lévő töpörtyű falatkákat is eszegettem folyamatosan megelőzendő az éhségérzet előbukkanását. Nem mindig volt ínyemre az íze, miután a zivatarban befülledt, majd a napon aszalódott bezacskózva a zsebemben, de hát nem egy Michelin csillagos éttermi látogatáson vagyok épp, ez A Spartathlon. Ínyenc falatok majd akkor, ha megérdemlem a cél után!
Közeledve a Peloponnészosz félszigethez ismét gyárnegyedek mellett futottunk. Itt találkoztam a többszörös spártai hős Tóth Atesszal, akitől a MAC-ban első kézből hallottam anno itteni élményeiről. Fogytak a kilométerek, a csatorna és a híres-hírhedt ellenőrző pont már nem volt messze. Az órámra nézve úgy tűnt megvan a magabiztos előny, bár a pontos visszalévő távot nem tudtam. Korinthoszi csatorna előtti felhajtón építkezés miatt csak 1 sáv üzemelt. Itt majdnem szívrohamot kaptam, mikor az út széli hálóba akadt a lábam a kamion pedig 5 cm-re mellettem suhant el.
Felértem az emelkedő tetejére, ahonnan már látszott a csatorna széle és a felette átívelő hidak. Közvetlenül a parton lévő benzinkútnál volt az utolsó szárazföldi frissítő asztal. Egy pohár vizet magamhoz véve sétáltam fel a hídra. Két perc lassítás bele kell férjen. Szédítő mélység alattam. Közben rácsodálkozom az építészeti bravúrra, mely magyar mérnökök: Türr István és Gester Béla nevéhez fűződik (külön érdekesség, hogy utóbbi szülőházát épp egy éve láttuk a Kassa maratonon). Átérve eszméltem, hogy csak a messzi távolban látok magam előtt futót. Merre is menjek? Aztán felzárkózva látom az irányt előre az országút mellett és a tömeget az állomásnál. 8óra 8perccel haladtam át a chip szőnyegen, némileg a terven túl, de ezzel még elégedett vagyok. Persze ez még csak a könnyebb része volt, jól tudom. Rudolf Tomi és a többi futóira váró magyar segítő gratulál az eddigi távhoz. Mondják van valami görög kaja, de nem érdekel, mert itt vár az első magamnak készített elemózsiás kosár a kedvenc kolbival. Még sorbaállok a toi-toi-nál, aztán megyek tovább szerzeményeimet a zsebekbe rendezgetve. Lőw Andris hív tartsak vele, de most az evés-ivás-emésztés foglal le kis dombon felfelé sétálva, valamint megejtem az 1. sms küldést Anitának az előzetesen egyeztetett ütemezés szerint. Szerencsére a chipes ellenőrző pontokon való áthaladásról az otthoniak online értesültek, így előbb tudható volt, mint az sms-em célba ért volna!
Kis forgalmú pályaszakasz következett szőlő- és gyümölcsültetvényekkel. Aztán beértünk egy kisvárosba, ahol általános iskolás gyerekek rohantak ki elénk az útra iskolai füzetükkel és ceruzával autógrammot gyűjteni. Bár olvastam erről beszámolókban, megható pillanat volt átélni, hogy nekik én, a messziről jött futó vagyok a híresség. Egy szőlőbirtok menti pontnál WC lehetőség felől érdeklődtem. Természetesen - mondták a szervezők készségesen, és bevezettek az udvarra (az már nem az ő hibájuk volt, hogy az előttem érkezett futó kollégára várva elment bő 10 percem). Futottam tovább a kellemes késő délutáni időben. Látszott az esős előrejelzés nem teljesült be, az előttünk álló szakasz felett tiszta volt az ég. Voltak erre rosszabb minőségű aszfaltos és murvás részek, de a lábam ekkor még nem érezte drasztikusnak. Nagyobb állomásoknál mindig találkoztam magyar szurkolókkal, akikkel váltottunk pár szót. Jól haladok, jól nézek ki - hallottam mindenütt. Persze lehet ez lett volna a szöveg akkor is, ha nem ez lenne az igaz!? A távolban kezdett látszani a naplemente. Közben az egyre domborzatosabbá váló pálya miatt lassult a sebességem. Kalkulálva a -fejlámpámat is tartalmazó- előreküldött csomagomig hátralévő KM-ekkel és a tempómmal látszott, ebből bizony hamarosan sötétben futás lesz! A teljes sötétség kb. fél8 utánra telepedett rám, pont egy erdős külterületen. Túl optimista volt a tervem, mely szerint a Spartathlon első 123 KM-ét 13 óra alatt lefutom, más oldalról nézve túl sokat bámészkodtam és töltöttem "inaktívan" a frissítőpontokon. A gyors számvetés után persze nem estem pánikba, életbe léptettem a "B" verziót: a nálam lévő mobilom nem okos, de legalább van zseblámpa funkciója! Az otthoniakkal való kapcsolattartásomat szolgáló telefon ilyetén igénybe vétele persze járt némi kockázattal. Megüzentem hát sms-ben, lehet ez az utólsó hír rólam a hétvégén, mert életbevágó a lámpahasználat a következő kb. 45 percben. 1 percen belül jött a reakció, melyből éreztem, hogy az előrelátó és precíz tájékoztatásom nem kis riadalmat keltett. Közben beértem a következő frissítőpontra, ahol egy készséges szervező rögtön látta nincs fejlámpám és már fel is ajánlott egyet a sajátjukból. Ez a segítőkész gesztus nagyon meghatott. Így innen dupla biztosítékom volt a fejlámpámig tartó kb. 7 KM hasraesés nélküli teljesítésére. Új szerzeményemtől felvillanyozva gyorsabb futásnak eredtem, közben haza is megüzenve a jó hírt. Ekkoriban Editet és Bélával is összefutottunk a sötét semmi közepén. Jó utat kívántunk egymásnak és toltuk tovább a KM-eket Nemea felé. Az ide leadott csomagomban volt a lámpám mellett az éjszakára szánt hosszú ujjú ruhaszettem is. A településre beérve Vaczkó Zsolt igazított útba a pont felé, ahol akár egy falusi búcsúban nagy volt a nyüzsgés és a tömeg. Zavart is, hogy alig látni hol kapom meg a csomagom és merre van a továbbhaladási irány. Kb. negyed óra "kiesés" árán sikerült teljes száraz ruhába átvedlenem és magamhoz vennem az ide küldött kajáimat. Köben váltottam pár szót az eddigiekről és az állapotomról Csabival és Andival, akik felajánlották eljuttatják majd a használt holmimat Athénba (köszi érte)!Lejelentkeztem egy újabb sms küldésével: minden Ok, haladok tovább arccal A Hegy felé! A városkából kivezető úton -mely felfelé vezetett- eszegettem a friss dolgokat, közben magamban nyugtáztam a táv könnyebbik felének 14 óra alatti teljesítését. Ezzel 2 óra körüli tartalékom volt a limitidőhöz képest, ami ugyan nem kevés, de egy esetleges komolyabb pihenés beütemezéséhez még kockázatos. A következő szakaszban volt egy frissen aszfaltozott lefelé jól megfutható 1,5 KM, amit nagyon élveztem. Bizakodtam, van még bennem erő az eljövendő kihívások előtt. Itt értem utol Olivert, a francia ultrafutó fenomént, aki a 6 napos idei balatonfüredi versenyt 921 KM-rel nyere meg. Fárasztó verseny és nem élvezi a szintes futásokat - mondta. Csak egyetérteni tudtam vele, de mennünk kell tovább, nincs mese. Pár kiki murvás emelkedő jött ezután. Még jó, hogy a fejlámpám fénye elég erős, mert ezen a talajon menni vaksötétben fáradt lábbal tuti bokasérülős. A ponthoz közeledve mindig lekapcsoltam a fejlámpát, nem annyira takarékosság, mint tapintatosság miatt, hogy ne égessem ki a személyzet szemét. A pontok közötti szakaszok elég unalmasak voltak, pláne, hogy egyre ritkábban volt a közelemben másik futó. Fő, hogy a sötétség ellenére egyáltalán nem éreztem álmosságot. Nem emlékszem miken járt az eszem, miközben repültek az órák, de tudtam céltudatosan haladni előre és felfelé.
Lyrkia falunál komoly terülj-terülj asztal fogadott. Mellette 2 futó is szundikált. Csodáltam őket a bátorságukért, hogy el mernek aludni A Hegy előtt, de valószínű edzettek voltak erre is. Én nem terveztem alvást Spártáig, mert azután újraindulva nem tudnám folytatni kellő lendülettel. Itt volt leves, meleg étel, kávé és tea, de én nem akartam kísérletezni a gyomrommal, meg amúgy is bőven el voltam látva hazai kajákkal! Egyáltalán nem volt hűvös, így a forró teát sem tartottam szükségesnek. A pálya legmagasabb pontja felé haladva már messziről kivehetők voltak a felfelé kanyargó szerpentinút fényei. Megért volna egy fotót, de valaki más biztos lencsevégre kapta helyettem. Tempós gyaloglást és óvatos kocogást kombinálva haladtam felfelé, meglepően fáradtság mentesen. Sikerült is 1-2 sporttársat befogni felfelé menet. 159 KM-nél ér véget az aszfalt út és kezdődik a köves hegyi ösvény. Az ide küldött (2.) csomagomban volt az alap kaja mellett kabát, sapka, kesztyű is. Ekkor majdnem hajnali 3 óra volt mégsem fáztam, úgyhogy nem vettem fel őket, hanem visszaadtam a ruhatárba. Az egész verseny legnehezebb része következett, ahol előbb pár száz métert felfelé kellett lépcsőzni a köveken, aztán lefelé ereszkedni (futni?) a kavicsos szerpentinen. Felfelé még volt erőm mászni, de a talpam egyre jobban fájt a cipőn átérződő kövek szúrásától. A csúcson lévő ponton megdicsértek, hogy feljutottam, de a nehezebb számomra a lefelé menet volt. Durva szél fogadott a csúcstól, de a meleg ruhámért visszamenni már nyilván nem lehetett, sőt leérve a hegyről talán meg is szűnik majd. Míg felfelé menet max. egy futó ha megelőzött, a bátortalan lefelé araszolgatásom alatt 12 főt számoltam! Persze fő a biztonságos és ficam-mentes túljutás ezen a szakaszon. Erre a köves/sóderes ösvényre edzeni kellett volna, vagy terep futócipőt (túracipőt) hozni - gondoltam magamban. Végre leértem egy kis faluba és már ültem is le a ponton lévő kempingszékre. Persze több érkező futó is hozzám hasonlóan tett. Levettem a futócipőket és megmaszíroztam égő talpaimat. Közben rágcsáltam egy keveset, majd próbáltam lábra állni, de éreztem a combjaimban is merevség van a futástól eltérő, lefelé való oldalazó/fékező lépésektől. Tovább indulva épp lefelé vezetett az utunk, így tudtam gyakorolni a futó mozdulatokat, de ettől kezdve egészen a célig már sosem volt az a könnyed érzéssel haladás, mint a kőtengeren való átkelésem előtt. Néhány frissítőponton keresztül a pár percre leülés és nyújtás/combmasszírozás módszerrel igyekeztem regenerálódni minimális eredménnyel. A 172. KM után, Nestani településen tudatosodott bennem, hogy elértem a jövőbeli előzetes kvalifikációmentes indulási jogot. Persze ennek épp nem tudtam örülni, mivel a limitidőhöz mért tartalék időm 2 órán belülre (1:50-re) csökkent. Nem számít, ha nem megy a futás, vagy ha fáj, akkor is menni kell! Sétálva a hátralévő 70 KM legyűrése esélytelen. Míg ezen agyaltam, kezdett hajnalodni. Reméltem a világosság új energiával tölt majd fel és az eddig nem jelentkezett álmosság sem üti már fel a fejét délutánig! Hosszú vízszintes egyesek következtek az autópálya vonalával párhuzamosan. Szervezők egyik állomáson felajánlották, hagyjam náluk a fejlámpámat, ami csak felesleges súly a buksimon. Nyilván a fáradtságtól és a lassuló tempómon aggódva ezzel épp nem foglalkoztam, de elfogadtam és megköszöntem a lehetőséget. Hamarosan találkoztam Sznupival és innentől Spártáig többször egymást kerülgetve haladtunk. Utolsó (4.) egységcsomagomat a 195. KM-nél kaptam meg a napközbenre szánt és egyben utolsó tiszta futóruhámmal. Ekkor reggel 9 óra volt, 2óra és 10perc a szintidőn belül. A cipőt kivéve a teljes öltözetem lecseréltem és nyújtóztam 1-2 percet. Ez a depózás kicsit felpörgetett és tudtam már futni is. Persze nyomasztott, rengeteg van még hátra és amennyiben izomgörcs, vagy bármi más ok miatt elúszik a 2 óra előnyöm, vége a dalnak. Haladtam ahogy tudtam. Délelőtt még nem volt zavaró a forróság, de később már kezdett égetni a nap és nyilván a kiszáradt szemem is égett az alváshiánytól. Ismét jól estek a frissítőpontokon a hűsítő italok. Bár mindenki fáradtan haladt már, jó volt látni másokat és erőt meríteni egymás elszántságából. Jöttek megint az emelkedők, de ilyen tempónál már nem volt nagy jelentősége, fel, vagy vízszintesen kocogok. Emlékeim szerint az utolsó 30 KM-en megint sokszor láttam magyar szurkolókat az úton, főleg mert valamennyire összejött a mezőny és a kísérők a frissítőállomások mellett parkoltak le, várva a segített futóikat. Az utolsó nagy kontrollponton (223. KM) Rudolf Tomi nyugtatott, innen már sétával is meglesz. Persze nem hittem el neki. 23 KM, illetve 5 óra és egy hegymászás van még hátra. Ja, valaha tudtam másfél óra körüli félmarcsit futni, de ez most sétálva necces. Csak az a biztos, ha majd Leonidasz szobrát meglátom.
Egyre csak tűz a nap, biztos le is égett a bőröm itt-ott, de majd utólag foglalkozok ezzel, most haladjunk. Sétálok felfelé, beszélgetek külföldi futókkal, közben elküldöm a cél előtti utolsó sms-ben az állapotjelentést. A dombtető után vannak lefelé szakaszok, amiket tempósan megfutok, beérve korában utolérhetetlennek látszó résztvevőket. Végeláthatatlan, kanyargós út főleg lefelé, de hol van már az a Spárta? Errefelé már bárki emberfia integet, dudál és tapsol a futóknak. Egy versenybicajos srác lelassít és azt mondja szupersztár vagyok! A frissítőpontokon is azt hallom, tuti megcsinálod már innen. Kezdem elhinni. Edittel találkozom, akit már vagy 15 órája nem láttam. Már messziről megismerem a mozgását a lejtőn előttem, így sietek utolérni. Óriási küzdő Ő is, nem kételkedtem benne, hogy végig fogja csinálni! Mondom neki, nem értem a többszörös teljesítőket, mit élveznek ezen? Van, aki szerint ez egy futóünnep! Biztos bennem van a hiba, vagy csak érnem kell még!? Próbáljuk élvezni a versenyt - szólt Lőw András intelme az eligazításkor. Hát bevallom ez így 220 felett már nem ment nekem! Ahogy a Neoton slágere szól: "nem érzed a valóságot...". Végre házak, település, de ez még nem Spárta. Az 14 kilivel odébb van még. Márkus Öcsiék buzdítanak: "jól nézel ki Tomi, nem is vagy fáradt", pedig dehogynem. Kezdem unni a kocogást, mert így sosem lesz vége. Egy hosszú belátható lejtőn elindulok. Akik mellett elfutok, meglepődnek. Most nem is fáj annyira a combom. Elérek végre a város széléig, ahonnan még vagy 5 KM a cél. Most már meglehet ez! Bekéreszkedek a mosdóba egy étteremnél aztán kocogok a központ felé. Hosszúnak tűnik ez az utca. Végre meglátom az utolsó előtti pontot, ahol az erre az alkalomra vásárolt magyar zászló vár rám. Ugye nem keverték el a görögök? Előkotorják a szatyrot az aszal alól, míg elkortyolok egy utolsó pohár vizet. Kicsomagolom mi van a szatyorban, mosolyognak, tapsolnak. Már kevesebb, mint 2 KM. Bicajozó gyerekek előttünk mutatják az utat a főtér felé. Előttem egy japán férfi fut. Próbálok a tempójában haladni, vagy inkább lemaradni. Nem lenne sportszerű itt előzgetni, fitogtatni hogy van még bennem tartalék. Célbaérésért jöttem, de az időeredmény nem számít. Közben dobálom a kukába a zsebemben lévő maradékokat. Kissé emelkedik az utca mielőtt ráfordulnánk a szoborhoz vezető sétányra. Járókelők, vagy épp a boltban vásárolók mind a futókat éltetik. Fejünk felől az erkélyeken is tapsolnak a helyiek. Utolsó jobbkanyar és ott van a távolban a király szobra, akihez jöttünk!
Ezres tömeg ünnepli a célba érőket az utca két oldalán. Kibontom a zászlót a fejem fölé és olyan tempóban futok, hogy lengesse a menetszél. Taps mindenfelől. Nekem, a számukra ismeretlen magyar futónak. Talán ilyen fogadtatásban lehetett részük a győztes csatából hazatérő hősöknek!? Aztán magyar szurkolókat is látok a tömegben. Könnyes szemel közeledek Leonidasz szobra elé. Pár lépcsőfok a végén. Néhány lépésnyire csak, de várnom kell, míg a japán kollégát fényképezik. Ez a pillanat elég is, hogy lenyugodjak. Cipő a chip-szőnyegre és meghajolhatok a király lába előtt. Egy korty víz az agyagedényből aztán megkapom fejemre a szimbolikus babérkoszorút. Hát MEGCSINÁLTAM!! 34 óra és 6 perc nonstop futás-kocogás-sétálás árán.
Jönnek újabb teljesítők, lépni kell tovább. Egy egészségügyis olyan határozottsággal kísér a közeli székhez, hogy nem tudok ellenkezni. Itt van Kulcsár Andris és Sznupi is. Gratulálunk egymásnak! Egy elsősegélyes leányzó már akarja is levenni a cipőmet. Mondom rendben vagyok, de rámparancsol pihenjek csak. Aztán egy fertőtlenítő lábmosás után szabadulok és mehetek a szállásunkra.
Fizikailag fárasztóbb volt mint gondoltam, de fejben talán kellően összeszedett tudtam lenni, így komolyabb holtpont nélkül "megúsztam", vagy el tudtam nyomni magamban a hátráltató érzéseket. A teljesítés mellett a legfontosabb számomra, hogy nem utáltam meg a futást hosszabb-rövidebb időre a megélt "szenvedések" miatt. Persze már érzem, minden eddigi ultrafutásomnál hosszabb időre van szükség a regenerálódásomhoz.
Gratulálok ezúton is a Spartathlonon célba ért és résztvevő futó-, segítő barátaimnak! Büszke vagyok, hogy egy csapatban szerepelhettem Velük 2014-ben! Még nem mondom, hogy jövőre Veletek ugyanott, de bármi megtörténhet!
Köszönöm a felkészülésemben engem támogatók segítségét, a rengeteg biztatást itthonról és a helyszínen, hogy hittetek a sikeres teljesítésemben! Öröm volt látni hazatérésem után, hogy a neten mekkora csapat töltötte a nekünk/nekem szurkolással azt a 2 napját és izgult értünk! Örök hála Anitának a "közvetítésért"!
Remélem ezen személyes beszámolóm bepillantást enged egy futó által átéltekbe azoknak, akik sosem vállalkoznának ilyen őrültségre, de kíváncsiak rá, másrészt segítek vele a leendő aspiránsoknak, hogyan álljanak hozzá. Természetesen bármilyen további kérdésben keressetek bizalommal!
